17. Before I'll go.

Sziasztok!

 Azt hiszem ehhez a részhez nincs sok hozzá fűzni valóm, csak annyi, hogy igazán sajnálom, hogy ilyen dramatikus lett. De kell ilyen is, nem igaz?:) Ha tetszett a rész kommentben mond el a véleményed és szavazz, kérlek! Nekem ez sokat jelent, de olyan elszomorító, hogy ilyen kevés visszajelzést kapok. Előre is köszönöm és jó olvasást!

Lots of Love, C.xx

A címlapon Niall volt egy vörös hajú lánnyal akit éppen megcsókolt. Az egyetlen gondolat ami nem hagyott nyugodni  az az volt, hogy hazudott. Letettem a villát felálltam és nyugodtan felsétáltam a szobámba. Mikor felértem, telefon híján felvettem a vezetések készüléket és beütöttem a számot.

-Evens - csattant bele apám a telefonba.

-Sel vagyok - szólaltam vissza unott hangon.

-Lena! Kislányom! Gratulálok a versenyhez. Igazán büszke vagyok rád. Hogy van a vállad? - kérdezte és hangja már teljesen nyugodt volt.

-Minden a legnagyobb rendben van Apa! A vállam már jól van - válaszoltam egyszerűen.

-Ennek igazán örülök. Miben tudok segíteni? - kérdezte.

-Los Angelesbe megyek. Kérlek intézd el a házat, hogy betudjak költözni - válaszoltam.

Pár pillanat hallgatás után apa gyanakvóan szólt bele a telefonba.

-Lena. Minden rendben van? Miért nem a saját telefonodról hívtál? - tette fel egy újabb kérdéseket.

-Minden rendben csak el akarok menni. A telefonomat pedig leejtettem és összetörött - mondtam és próbáltam vidáman beszélni.

-Rendben. Mikor indulsz? Arra mindent elintézek - szólt bele ismét a telefonba és hangja már teljesen nyugodt volt. Kedvesen csengett.

-Ma egy minél előbbi géppel.

-Arra minden készen lesz. Hívj, ha megérkeztél! - búcsúzott aztán leraktam a telefont.

Ránéztem az órára és kiléptem az ajtón, hogy lemenjek a hallba, ahol Andy és Peet mosolyogva vártak. Egyébként Peet második lett összesítettben. Joseph eggyel többször nyert, de ahogy nézem ez nem vette el a jó kedvét. Azt mondta Ő bőven meg van elégedve a második hellyel is. Az ünnepség szép volt, de gondolataimba merülve csak pár pillanatot kaptam el.

A díjátadó után felmentem a szobámba és végre nem kellett jó kedvet imitálnom. Egy kisebb táskába összepakoltam pár cuccot és kiléptem az ajtón, majd mikor leértem, leadtam a kulcsaimat és fogtam magamnak egy taxit.  Mivel délelőtt még sikerült jegyet vennem a négyórás New York-i járatra, teljesen nyugodtan ültem be a taxiba és indultam ki a repülőtérre. Senkinek sem szóltam a távozásomról csak apának. Bechekoltam és elfoglalva a helyemet vártam, hogy a repülő elinduljon.
Az út unalmas volt és New York-ban négy órát kellett várnom az átszállásra, de egész jól el voltam egészen addig amíg ki tudtam kapcsolni a gondolataimat és nem agyaltam azon, hogy Niall miért tette ezt. Igazából nekem ez csak jól jött végülis ezt akartam, de akkor is mellbe vágott az érzés ami azzal járt, hogy elvesztettem a szerelmemet. Szélsőséges voltam. Az egyik pillanatban zokogni akartam a másikban pedig azt éreztem, hogy a régi ön magam vagyok akinek semmivel sem lehet ártani. Mikor leszálltam Los Angeles-ben a gépről a reptéren két biztonsági őr várt "Evens" táblával a kezükben. Ekkor jöttem rá, hogy lehet nem apámnak kellett volna szólnom. Mindig is nagy hangsúlyt fektetett a családja biztonságára, de mikor kiléptem a reptérről már értettem miért. Tele volt minden fotósokkal és riporterekkel  akik értetlen arc kifejezéssel  konstatálták, hogy tényleg én vagyok itt. A kezemmel takartam el az arcomat és próbáltam kizárni az engem záporozó kérdéseket. A biztonsági őrök egy fekete sötétített ablakú kocsihoz kísértek majd elhajtottunk a Los Angeles-i házunkhoz. Egy szót sem szóltak hozzám, de valahogy nem bántam, mert a gondolataim elkalandoztak. A furcsa csak az volt, hogy nem Niall járt a fejemben, hanem saját magamon és a hibáimon, amikkel együtt élek. A rossz szokásaimmal, a csalódottságommal, a maximalizmusommal. Kedvesség és empátia nélkül. Egyedül vagyok ezekkel a rossz tulajdonságokkal és senki sem ment meg saját magamtól. Félek. Egyszer talán elveszek a belsőmben és már semmi jó sem lesz bennem. A legmélyebb gondolataimat, érzelmeimet talán soha senki sem fogja megismerni. Egyedül, de mégis együtt fogok meghalni ezekkel a dolgokkal. Akárhányszor segítségért kiálltok azt nem hallja senki csak én. Akárhányszor azt mondom, hogy egyedül akarok maradni mégis szükségem lenne valakire. De fogalmam sincs, hogy kire. Valami hiányzik belőlem, de nem tudom mi. A segítséget sosem kapom meg, mert nem mondom ki hangosan, mert félek. Az életemet végig kíséri a félelem. Félek, hogy egyedül maradok, mégis elutasítok mindenkit aki segíteni akar. Félek a visszautasítástól, pedig én minden alkalommal megteszem. Félek attól, hogy tudom mivel lehet megbántani az embereket és én lelkiismeret furdalás nélkül meg is teszem.  Bizonytalan vagyok és szüntelenül azon dolgozom, hogy ezt más ne lássa, de lassan szét esem apró darabokra. Vajon miért? Miért vagyok ilyen? Már tudom, hogy sosem leszek normális, mert félek. Egyetlen egy dologtól félek a világon a legjobban, de Őt nem lehet elkergetni, Ő nem futamodik meg, mert megbántom, Ő más mint a többi. A legfélelmetesebb dolog az összes közt tehát mégis csak az, hogy félek saját magamtól.
A házunk Los Angeles külső részén volt. Elég nehéz odatalálni, ha nem tudod pontosan mit keresel. Érkezésünkre az óriási kovácsoltvas kapu kitárult és behajtottunk a ház elé, aminek elülső falai fehérek, hátsó falai pedig átlátszó üvegből voltak. A kert hatalmas volt tele gyönyörűen gondozott virágokkal, bokrokkal és fákkal. Kiskoromban mindig nagyon szerettem ezt a helyet. Könnyen el lehetett bújni a valóság elől és a saját képzelt világomban élnem.
 Belépve a házba két szobalány üdvözölt akik elvették a csomagjaimat és vacsorát raktak elém, amit udvariasan elutasítottam, majd a szobámba mentem. Ahogy beléptem, a régen olyan jól ismert szobába átjárt a gondtalanság és újra fiatalnak éreztem magam. Egyszerű szürkés falak, egy nagy francia ágy, tiszta fehér ágyneművel és fehér csipkés ágytakaróval. A falakon absztrakt képek lógtak, amiken a fekete volt az uralkodó szín. Velem szemben pedig egy óriási üvegajtó volt, amin át ki lehetett menni az erkélyre és kilátás nyílt a gyönyörű kertre hátrébb pedig a tengerpartra. Az ágy melletti éjjeli szekrényemen  pedig két doboz várt és egy boríték amin apám ferde betűit véltem felismerni. Az üzenet nem volt hosszú csupán pár mondat ami így hangozott:
 "Itt van két új telefon kérlek használd őket. Az egyiknek a számát csak én és anyád tudjuk a másik számot pedig megadtam az amerikai ismerőseidnek. Pihend ki magad. Szeretlek, Apa."
 Az egyik dobozban egy fehér Iphone 5 volt a másikban pedig egy fekete Black Berry. Miután bekapcsoltam őket az Iphone folyamatosan pittyegni kezdett és mikor ránéztem elfintorodtam. 34 SMS-em érkezett. A legtöbb tényleg régi ismerősöktől volt akikkel akkor ismerkedtem meg mikor Los Angelesben laktunk és itt jártam iskolába. Nem volt kedvem foglalkozni velük így csak ledobtam az ágyamra, levetkőztem és elmentem zuhanyozni ezután pedig lementem az edző terembe és neki álltam futni. A vállam mindegy egyes lépésre egyre jobban fáj, de nem foglalkoztam vele inkább csak élveztem. Ez volt a vezeklés a bűneimért. Rettenetesen fájt a vállam és fáradt voltam az idő eltolódás miatt, de tudtam, hogy képtelen lennék elaludni akármennyire is szeretnék. Már egy jó ideje futottam a gépen amit elég magas szintre állítottam, mikor megláttam az italtartóban, hogy villog a telefonom. Kirántottam a  fülemből a fülhallgatót és alacsonyabb fokozatra kapcsoltam a gépet majd felkaptam a telefont és beleszóltam. A vállamba bele nyílalt a fájdalom. Égett, szorított, szúrt és egy pillanatra megdermedtem, majd az arcom is megrándult.
-Igen? - fogalmam sem volt kilehet az.
-Te mi a jó Istent keresel Los Angeles-ben? - kérdezte Louis hisztérikus hangon.
-Várj egy kicsit! - mondtam, majd lekapcsoltam a gépet és lemászva róla leültem az egyik székre. - Louis nekem nincs már keresni valóm Londonban - mondtam egyszerűen.
-Óóó, Te idióta. Hogy ne lenne? - kérdezte én pedig fintorogni kezdtem.
-Louis, Niall megcsalt semmi közöm hozzátok innentől fogva. Nekem nincs szükségem másra, csakhogy egyenlőre egyedül lehessek - válaszoltam egyszerűen.
-Igen, ha mondjuk adtál volna rá esélyt neki, hogy megmagyarázza akkor most nem lennétek ilyen helyzetben  -mondta én pedig közbe szóltam.
-Louis! Nem kell megvédened Őt. A barátod, de én innentől fogva egy szót se akarok hallani róla és ha megadod neki a számomat kicserélem és Te sem fogsz tudni elérni - váltottam fenyegetőre és úgy tűnt Ő is megértette, mert ez után már csak a hogy létem felől érdeklődött. Mivel Louis-val több mint két órán keresztül beszélgettünk elhagytam az edző termet és a szobámba indultam és egy kiadós zuhanyzás után hajnali háromkor ágyba keveredtem.
Másnap reggel már korán felébredtem és miután magamra vettem egy egyszerű kék fürdőruhát a medencéhez igyekeztem. A kert hátsó ajtajában azonban az egyik szoba lány megállított és közölte, hogy csomagom érkezett. Először nem nagyon foglalkoztam vele, de miután mondta, hogy anyámtól jött rávettem magam és kibontottam az amúgy eléggé méretes dobozt ami tele volt... tankönyvekkel. Eléggé furcsán néztem a dobozt majd kezembe véve a Black Berry-t nem foglalkozva az idő eltolódással egyből tárcsáztam anyámat aki rekedtes hangon beleszólt a telefonba.
-Te most szórakozol velem? - kérdeztem eléggé megrökönyödött hangon.
Anya a hangom hallatán egyből felébredt és normális hangon beleszólt a telefonba.
-Év végén vizsgázol! Mivel minden előzetes bejelentés nélkül faképnél hagytál minket és nem vittél magaddal semmit utánad küldtem a tanulni valódat és néhány ruhádat is - mondta és én kezdtem egyre idegesebb lenni.
-Hamarosan úgyis haza megyek. Nem lehetne, hogy erre a kis időre tanulni való és minden idegesítő dolgok kizárjak az életemből? Miért zavara az téged, ha pihenek egy kicsit? - kérdeztem hisztérikusan.
Az egyetlen ember anyám aki valamilyen reakciót ki tud belőlem váltani és ezzel Ő is nagyon jól tisztában van. Nem mellesleg szereti kihasználni az ilyen helyzeteket.
- Édes lányom! Nem érdekel, hogy miért nem mondtad el, hogy mi bajod van, de ha be akarsz kerülni az Oxford-ra azt ajánlom nagyon gyorsan kezdjél el tanulni! - mondta ellent mondást nem tűrő hangon.
-És mi van ha nem akarok bekerülni az Oxford-ra? - dobtam be az adu ászt, mert erre mindig ugrik.
-Mindenki az Oxford-on tanult a családunkból ebből nem engedek! - kiabálta a telefonba én pedig majdnem megsüketültem.
-Jövőre végeznék még csak a gimnáziumba ha nem erőltetted volna, hogy csináljam meg a töri és az irodalom vizsgáimat. Elég legyen! Ha akarok akkor csak jövőre felvételizek az Oxford-ra. Ez az én életem - ordítottam  már én is a szobalány pedig elhúzta a száját és látva, hogy nézek rá inkább kislisszolt a szobából.
-Nem! - sikította hisztérikus hangon a telefonba.
-Azt csinálok amit akarok! - üvöltöttem majd kinyomtam a telefont.
Viszont igaza volt. Annyi dolog történt körülöttem mostanában, hogy teljesen kiment a fejemből a tovább tanulás. Nem csak azért megyek az Oxford-ra, mert anya azt akarja hanem, mert csak ott lehet a régi és modern nyelvek szakot felvenni egész London-ban. Anya nem érdekelt. Gondolhatja azt, hogy nem felvételizek idén az Oxford-ra, de hála annak, hogy felnyitotta a szememet ismét egy cél lebegett előttem. A sikeres felvételi. Mivel a legtöbb vizsgám már megvolt csak az emelt matek és magyar nyelv vizsgámra kellett koncentrálnom és ha ezek megvannak végre kiléphetek a gimnáziumból és tovább mehetek ahol nincsen gazdagság és elért eredmények miatti megkülönböztetés. Azért utáltam a gimit. Mindig mindenki engem zaklatott és sose volt egy értelmes fél percem amit normálisan és egyedül tudtam volna eltölteni. meg kell hagyni eléggé magamnak való vagyok és nagyon kevés ember barátságát fogadom el.
A délelőtti edzésem után ami abból állt, hogy ültem egy kicsit a medencébe utána pedig elmentem lábra erősíteni letoltam a torkomon egy fél szelet natúr csirkemellet majd indultam tanulni. A délutánom nagy részét matek magolással töltöttem majd éjfél felé bekapcsoltam a gépem amit anya szintén utánam küldött. Mivel a magyar nyelv eléggé nehéz felnéztem a Facebook-ra és megkerestem az egyetlen magyar ismerősömet akivel beszélgetni szoktam. Legnagyobb szerencsémre elérhető volt így kameráztunk egy-két órát. Náluk még csak kora délután volt így ráért viszont én már hajnali kettőkor már hulla fáradt voltam. Elköszöntünk egymástól és megbeszéltük, hogy ezentúl minden nap váltunk pár szót így én gyakorlom a nyelvet Ő meg csak röhög rajtam ha rosszat mondok.

* * *

Egy héttel később már egész jó napi rutinom volt ami körülbelül így nézett ki: Reggel korán felkeltem egész délelőtt edzettem utána délután matekoztam, magyar nyelvtant gyakoroltam, majd beszélgettem Ricsivel. Igen a magyar ismerősömmel aki fiú és akivel nagyon jóban lettünk. Louis-val is minden nap váltottam pár szót vagy pár hosszabb szót. Na jó, volt, hogy két órán keresztül beszélgettünk. Egészen jól elvoltam addig ameddig volt mit csinálnom és nem jutott eszembe Niall, mert ha ez megtörtént akkor úgy éreztem, hogy inkább meg se ismertem volna, hogy ne lett volna köze az életemhez. A kezdeti ürességet átvette a mardosó szív fájdalom. Én az előbbivel jobban ki voltam békülve, de nem maradt velem így szomorú búcsút vettünk egymástól. Mivel fogalmam sem volt, hogy rázhatnám le magamról a múltamat így extrém ötletekkel bombáztam Louis-t, hogy mit tervezek csinálni magammal. Az első ötletem a piercing volt, de azt mondta, ha megcsináltatom eljön Los Angeles-be és szét rúgja a seggemet. Aztán a kezdeti hülyeséget követte több száz másik és féltem, hogy lassan Louis ideg összeroppanást kap az ötleteimtől, de kitartott. Ezer köszönet érte, mert lehet, hogy már nem lennék itt. Az ominózus első Los Angeles-i beszélgetésünk óta nem hozta szóba Niall-t amiért ismét hálát mondtam. Ez idő alatt anyám kiakadt és nem hagyott békén mondván álljak neki tanulni és foglalkozzak a felvételivel is, de mindig visszautasítottam. Jobb ha nem tudja, hogy tanulok. Andy és Peet is kerestek telefonon nem is kevésszer, de képtelen voltam velük váltani párt szót is, mert nem akartam a sajnálatukat hallani. Küldtem nekik anyával egy-egy üzenetet és ennyi. A fiúkról pedig Louis-on kívül nem hallottam semmit. Joey is próbált meglátogatni viszont a szoba lányok lelkére kötöttem, hogy ne merjék beengedni különben repülnek és nem utolsó sorban nagyon sok volt amerikai osztálytársam is itt járt. Közülük egyetlen egynek örültem igazán önfeledten. Ő volt Benjamin a hasonló zenei ízléssel és old school öltözködéssel rendelkező barátom, akit a legjobban hiányoltam a Londoni évek során és neki köszönhetem azt is, hogy nem volt sok időm gondolkozni. Ezen kívül pedig az osztályfőnökömtől jött egy telefon miszerint le kell adnom a jelentkezésemet az Oxford-ra. Amit két napom belül meg is tettem tehát ez is el volt intézve. Viszont december végén felvételi meghallgatásra vissza kell repülnöm Londonba. És direkt a végére hagytam Tara-t. Ő azóta sem keresett, de hát így terveztem. Sikerült arra a pontra rátapintanom amiért tudom, hogy képtelen megbocsájtani. Talán nem is baj. Könnyebb így nekem is és neki is. Mikor felnéztem a matek feladatok megoldásából és az órára sandítottam olyan hirtelen csaptam be a könyvemet, hogy még saját magamat is megleptem vele. Elővettem a Mcbook-omat aztán ott hagytam bootolni és addig lementem a konyhába egy üveg ásvány vízért. A konyhába az egyik szobalány pizsamában ült és rám meredt.
-Remélem vacsorázni jön Miss Evens - mondta kissé parancsoló hangon.
Nem szeretem, ha így beszélnek velem. Senkitől sem viselem el. Tőle sem fogom.
-Azt hiszem Ellie nem magára tartozik, hogy mit csinálok a saját házamban - vigyorogtam rá gúnyosan, mire kissé eltorzult az arca és azt hiszem a fejében helyre kerültek az erő viszonyok.
Megadóan bólintott, majd elment a saját szobája felé és csendben becsukta az ajtót, én pedig vissza siettem a szobámba ahol Ricsi már videó hívást indított. Elfogadva lehuppantam az ágyamra és az ölembe húztam a gépet.
-Szia! - intettem a kamerába mosolyogva aztán a hirtelen mozdulattól elfintorodtam, mert a másik vállam nem éppen volt még a legjobb állapotban.
-Szia Sel! - üdvözölt Ő is kedvesen.
-Mit gondolsz - kezdtem, mert közben gondolkodnom kellett, hogy milyen szavakat kellene használnom - mennyi ideig kellene még gyakorolnom, hogy rendesen tudjak beszélni? - kérdeztem mire Ő elröhögte magát én pedig behúztam a nyakam hátha valamit rosszul mondtam.
-Végülis tíz másodperc alatt elmondtál egy összetett magyar mondatot gondolkodás nélkül - nevetett tovább aztán folytatta. -Neked már nem kell gyakorolnod. Szinte tökéletesen beszélsz magyarul - röhögött ki és most már én is csatlakoztam hozzá.
-Azért a kiejtésem szörnyű - gondolkodtam el.
-Vannak olyan szavak amiket angol akcentussal mondasz, de ezen ne csodálkozz. Sosem találkoztam még olyan külföldivel aki ilyen szépen beszélte a nyelvünket - mondta a szemöldökét felhúzva.
Megrántottam a vállamat mire ő megint elnevette magát. Ezért szeretek vele beszélgetni. Tudom, hogy nem használ ki. Ki mer röhögni és nem számít neki, hogy mennyire vagyok gazdag vagy, hogy hány Európa vagy Világ bajnokságot nyertem.
Másnap délután Benji látogatott meg és azt az utasítást adta, hogy rendesen öltözzek fel, mert most már elege van abból, hogy állandóan itthon ülök és nem csinálok semmit csak tanulok meg edzek. Én ugyan ellenkeztem, de nagyon úgy tűnt, hogy ez édes kevés így magamra rángattam egy feszülős farmert és egy kapucnis adidas pulcsit (természetesen segítséggel) magas szárú adidas cipővel és egy napszemüveggel. Mikor lementem az emeletről és Benji meglátott sírni kezdett a röhögéstől.
-Most mit röhögsz? - "háborodtam" fel. - Azonnal fejezd be te agyon lőtt és varrott idegbeteg! - röhögtem már én is.
-Vedd.. már.. le..azt..a pulcsit - nyögte ki nagy nehezen röhögve, hogy mit akar.
Rántottam egyet a vállamon majd lehúztam magamról a pulcsit ami alatt csak egy kék adidas ujjatlan volt alatta pedig a vállamat merevítő szerkezet amit leginkább eltakartam volna, hogy ne lássa senki. Benji bólintott majd kiléptünk a házból engem pedig megcsapott a nyári hangulat októberben. Kicsit furcsálltam, hogy nem kell megfagyni, de valahogy nem bántam.
-Hova megyünk? - kérdeztem amerikai akcentussal, bandzsítva, barna hajú barátomat.
-Először fodrászhoz aztán tetováló szalonba - ismertette a tervet én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá.
-Minek? Mind a két kezed tele van varrva - röhögtem fel hitetlenül.
Ömm igen. Említettem már, hogy Benji egy kicsit különc? Piercing van az alsó ajkában mind két oldalon, mind két keze tele van varrva színes tetoválással. Hosszú barna haját kivasalva és összekócolva hordja, ha mind ez még nem lenne elég a mostanában nem divat zenét részesítjük mind ketten előnyben ami ebben az esetben: nu metál, rock, punk. Ha jobban bele gondolok nem Benji egyáltalán nem lenne furcsa, ha nem lenne 18 éves.
Bekanyarodtunk az egyik sarkon aztán bementünk egy fodrász üzletbe.
-Sziasztok! -üdvözölt minket egy szőke hajú televarrt lány, majd Benji nyakába ugrott és megcsókolta.
-Sel Ő itt a barátnőm Felicity. Fel ő itt Selena - mutatott be minket egymásnak, majd leültetett ENGEM a fodrász székbe.
-Héé. Azt hittem Te jössz hajat vágatni - néztem rá mérgesen, mire kiröhögött.
-A haj vágás rád fér nem rám - nevetett folyamatosan.
Igaz is. Eléggé régen voltam már fodrásznál.és rá fért a hajamra egy vágás. Lassan már a derekamig ér és tiszta szálkás az alja. Belementem a hajvágásba, de még volt egy plusz kérésem.
-Biztos vagy ebben? - kérdezte grimaszolva Benji.
-Egészen - vigyorogtam rá a tükörből.
-Te tudod - rántotta meg a vállát aztán rám vigyorgott.
Mikor végeztünk és belenéztem a tükörbe kicsit elcsodálkoztam.
-Cool - nézett rám Benji mosolyogva.
-Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog állni a szőke haj - mosolygott rám Felicity is.
Tehát a hajam szőke lett. Világos szőke. Furcsa, de mindig azt mondják, ha valaki túl lép valamin akkor nagy változtatás megy végbe a külsején. Hát túl nem léptem rajta viszont a változtatás meg volt talán ezután a túl lépés is könnyebb lesz. Elköszönve Felicity-től a tetováló szalonba indultunk ahol Benji egy óra alatt magára varratott valami gyíkot aztán haza indultunk. A nap melegítette a hátamat ahogy végig sétáltunk az egyik utcán. Ez az egy dolog hiányzik Londonban néha. A meleg. Mikor odaértünk a házunkhoz beinvitáltam Benjit aki nagy nehezen engedett és bejött velem a házba. Éppen röhögtünk valamin mikor kinyitottam az ajtót és hirtelen kővé dermedve lefagyott az arcomról a mosoly ugyanis a nappaliban Louis állt és nem volt éppen barátságos a tekintete.
-Selena - ordította el magát.
Uppsz! Louis-t még életemben nem hallottam kiabálni. Biztos pipa volt.
-Szia Louis! Örülök, hogy látlak! - próbáltam oldani a feszültséget, de nem láttam rajta semmi mást csak mérhetetlen dühöt.
-Hogy nézel ki? Normális vagy? Mióta nem ettél? És ki az Isten ez? - kérdezte, de hallottam a hangján az elfojtott dühöt úgyhogy inkább Benji-hez fordultam aki még mindig sokkos állapotban nézte Louis-t mivel csak úgy leordította a fejünket.
-Holnap hívlak. Rendben? - kérdeztem aztán megszorítottam a kaját.
Erőtlenül bólintott majd kilépett az ajtón és becsukta maga után.
-Mióta nem ettél? - tette fel újra a kérdést.
-Louis nem jöhetsz csak úgy ide és kérhetsz számon, hogy mikor ettem utoljára és mit csináltam magammal - szorítottam össze a fogaimat, mert én is kezdtem egyre jobban ideges lenni.
-Óóó. Persze, igazad van. Semmi közöm a legjobb barátomhoz, hogy mit csinál magával, hogy hogy teszi tönkre magát! - nézett rám és a szemei szikrákat szórtak. - Utoljára kérdezem, mikor ettél utoljára?
-Tegnap este megettem egy fél csirkemellet - válaszoltam gúnyosan vigyorogva.
-Ezt nem hiszem el! - ordította el magát. -Te komolyan ennyire nem vagy észnél? Hány kilót fogytál?
-Louis, Te most komolyan az miatt vagy itt, hogy leordítsd a fejem azért  mert nem eszek? - kérdeztem vissza kapásból.
-Részben - bólintott szaggatottan.
-És még miért? - húztam fel a szemöldököm.
-Csak azért jöttem, hogy beszélgessünk és megnézzem, hogy vagy - vallotta be és a szemembe nézett - De rosszabbul nézel ki mint gondoltam.
-Akkor beszélgessünk - mondtam és leültem az óriási, fehér bőr kanapéra.
Louis követte a példámat, majd beszélni kezdett.
-Mióta elmentél minden a feje tetejére fordult. Tara-t alig látjuk. Nagyon megbántottad, de gondolom ez neked nem újdonság. Ezt akartad nem? - kérdezte, mire én egyszerűen bólintottam, Ő pedig folytatta. -A fiúk közül senki sem akar velem sem és Niall-el sem beszélni. Harry állandóan ki van kelve magából, hogy még azt sem hallgattad meg, hogy mi is a valóság. Liam amúgy is magába van fordulva Zayn pedig inkább Perrie-vel van. Niall pedig... - kezdte mire én megráztam a fejem és felállni készültem. -Bocs, nem beszélek többet Niall-ről, csak kérlek ezt had mondjam el - szólt és félre billentve a fejét rám sandított, mire én bólintottam.-Niall lassan bele őrül abba, hogy elmentél. Vagy idegbeteg és nem lehet hozzá szólni vagy a szobájában kuksol és nem beszél. Teljesen bekattant. Hiányzol neki Sel! Mindenkinek hiányzol! - nézett mélyen a szemembe.
A gondolataim ezerfelé cikáztak. Hallani akartam még róla, de képtelen voltam megkérni Louis-t, hogy meséljen még. Rossz volt hallani, hogy Niall min megy keresztül, de nem tehettem ellene semmit. Ő tette azt amit és én ezen nem tudok változtatni.
-Sel! - szólt halkan Louis, mire felkaptam a fejemet és rá néztem. -Mesélj magadról. Az érzéseidről. Had értsem meg, hogy gondolkodsz. Bár igaz, hogy nem régóta vagy a legjobb barátom, de képtelen vagyok megérteni, hogy min mész keresztül. Több mint egy hete szakítottatok Niall-el, de Te valami agyon tetovált sráccal mászkálsz ide-oda és nevetgélsz. Nem hiszem el, hogy Niall csak ennyit jelentett neked - mondta az arcom pedig eltorzult.
Miért? Miért kér erre? Ez a legkényesebb téma. Ezt tudnia kéne akár mennyi ideje is ismerjük egymást. Sosem meséltem senkinek magamról. Igaz ennek voltak olyan hátrányai, hogy hülyeségeket találtak ki rólam, de nem érdekelt, mert így titokban maradt, hogy miért is vagyok valójában ilyen. Az első értelmes gondolatom amit kitudtam nyögni az ez volt:
-UFO - nyögtem, mire Louis kitágult szemekkel és tátott szájjal meredt rám.
-Te most szórakozol velem? - ocsúdott fel és kérdőn felvonta a szemöldökét.
-A suliban azt terjesztették róla, hogy egy UFO vagyok. Sosem barátkoztam senkivel. Kitűnő tanuló voltam és már akkor EB-t nyertem. Azt mondták rólam, hogy UFO vagyok - tettem felháborodást.
-Sel! Arra kérlek, hogy mesélj magadról erre azzal rukkolsz elő, hogy a suliban azt mondták rólad, hogy UFO vagy. Nem! Ennyire nem lesz könnyű leráznod ezt a témát! Beszélned kell róla.
-Mit mondjak Louis, hogy milyen gyermek korom volt? Kíváncsi vagy a gyermek koromra? Nekem nem volt gyermek korom! Én nem játszottam a kertben a szüleimmel, nem autóztam az idióta autós szőnyegen, nem játszottam videojátékon,  nem beszélgettem hülyeségekről a barátnőimmel, nem jártam moziba mikor tinédzser lettem, nem jártam vásárolni a barátnőimmel, nem folytattam hülye beszélgetéseket egyetlen srác hajáról, vagy szeméről esetleg a döglesztő mosolyáról. Tudod mit csináltam? Tudod? - ordítottam, mire Ő megsemmisülten bólintott. -Miután megtanultam minden nap estig edzettem, nem a plázába mászkáltam a barátaimmal, mert nekem olyanok nem voltak. Az egész életemet a korcsolyázásra tettem fel. Tudod miért? Azért, hogy megfeleljek a kibaszott maximalista apámnak, hogy egyszer jöjjön el egy kibaszott versenyemre és szurkoljon nekem a pálya mellett. De tudod mit kaptam helyette minden egyes alkalommal? Egy hülye virágcsokrot egy hülye levéllel amiben leírja, hogy mennyire kibaszottul büszke rám. Kíváncsi voltál rá, hogy mi vagyok én? Egy érzéketlen, maximalista szörnyeteg amit apám csinált belőlem. A megfelelésbe fogok beledögleni, mert nincs másom. Nincs miért harcolnom vagy küzdenem, mint neked. Nekem nincsenek céljaim! - ordítottam és Louis elkerekedett szemekkel nézett rám.
Miután minden kiadtam magamból hihetetlenül megkönnyebbültem. Talán csak arra volt szükségem, hogy ne egyedül viseljem ezt a terhet. Az idegességtől még remegtem. Nem féltem attól, hogy Louis ezt valakinek is elmondaná, de attól féltem, hogy a következőkben ellenem fordíthatja.
-Sajnálom! - suttogta és a szemeiben könnyek csillogtak.
-Menj vissza Londonba Louis! Nekünk többé nincs egymáshoz közünk. Nincsen szükségem senkire az ég világon! - mondtam már visszanyerve a nyugodt hangnememet.
-Nem megyek sehova! Szükséged van rám! - suttogta.
-Nem! Nincsen és nem is lesz! Viszlát Louis - mosolyodtam el és nem éreztem semmi mást az ürességen kívül.
-Mond a szemembe, hogy nincs rám szükséged és elmegyek! - ordította.
Nem ismersz még eléggé Louis, gondoltam magamban és még szélesebben mosolyogtam.
-Nincs rád szükségem - mondtam ki könyörtelenül, Louis szemei pedig elkerekedtek.
-Te nem vagy ember! - suttogta és elment és pedig boldog voltam. Boldog, hogy megbánthattam azt az embert, akit szeretek, mert Ő volt az az ember a családomon kívül akit teljes szívemből szerettem és megbíztam benne. Az emberek sosem érzik annak a súlyát, hogy mi jár azzal, ha velem próbálnak megbarátkozni. Elviselhetetlen, érzéketlen lettem az évek során. És hogy hiányzik-e valami az életemből? Nem. Semmi az ég világon. Egyedül vagyok, voltam és egyedül is leszek addig amíg az életem véget nem ér és ez boldoggá tesz. Nincs szükségem senkire.
Gondolatok nélkül, üresen indultam fel a lépcsőn a szobám felé ahol kiálltam az üveg ajtó elé és csak néztem ki a fejemből. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de besötétedett, mire minden a helyére került bennem. Pár pillanattal később kopogást hallottam.
-Tessék - szóltam határozottan, mire az ajtó kitárult és az egyik szobalány lépett be rajta.
-Kisasszony! Látogatója érkezett, lenn vár magára - mondta majd hátat fordított és elindult a folyosón a lépcső felé.
Utána indultam és mikor a folyosón végig mentem már tudtam ki az. Vártam, hogy jönni fog, de nem számítottam rá ilyen hamar, de ha most, hát akkor most. Lesétáltam a lépcsőn és nem lepődtem meg. Viszont az Ő arcán meglepettséget láttam. Szörnyen nézett ki. Nyúzott haj, koszos ruha, kisírt szemek és feldagadt fej.
-Hát eljöttél - szóltam mosolyogva, mire Ő még jobban meglepődött és sírni kezdett.