18. Last breath.

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.
Paul Verlaine (1864)

Sziasztok! 

Szóval az az igazság, hogy elragadtak az irodalom mélységei. Épp ma találtam rá erre a versre ami nagyon-nagyon megtetszett. Visszatérve - vagy újratöltve (?), nem tudom - sajnálom a hosszadalmas késért igazából magyarázkodni nem akarok, de maradjunk annyiban, hogy sok dolgom volt. Tényleg nagy sajnálom, de remélem elnyeri a tetszéseteket ez a rész és kérlek pipáljatok, hogy jó lett-e vagy nem. Nekem sokat jelent. (a következő résszel jön a vers második versszaka is)

Lots of Love, C.

Tovább sírt, de nem jött közelebb. Nem tudtam sajnálni. A régi önmagamat láttam benne. Szánalomra méltó volt, ugyan úgy ahogyan én is annak idején. 

-Honnan tudhtad? Mohhhnd el, kérlek - zokogta én pedig felnevettem.

-Tara. Én sem tudhatom mindenre a választ, de egy dologban teljesen biztos voltam. tudtam, hogy el fogsz jönni ide. Ismerlek - néztem rá. - Szánalomra méltó a viselkedésed. Ugye tudod? - mosolyogtam rá könyörtelenül.

Csak azt akartam ezzel elérni, hogy összeszedje magát de pont az ellenkezőjét értem el vele. Még jobban összetört. 

-Mégis miért csinálod ezt? -zokogta. -Miért jó, hogy elmenekülsz, elfutsz a problémák elől?

-Tara. Én nem futok el a problémák elől, csak távolról oldom meg őket. Ez egy játék volt, de nem találtam benne már semmi jót így ott hagytam. Ennyi az egész - mosolyogtam még mindig, de hazudtam. Hazudtam saját magamnak is. Ez nem játék volt.

-Hazudsz! - ordította.

-Nem hazudok. Szedd össze magad és öltözz át! Ellie, kísérd fel az egyik vendég szobába és adj neki valamit a holmijaim közül - szóltam, majd visszaindultam a szobámba.

-Igenis, kisasszony - szólt, majd karon ragadta Tara-t és felvitte az egyik vendégszobába.

Felérve a szobámba bekapcsoltam a Macbook-omat és videohívást indítottam Ricsivel. 

-Jó az új séród - nézett a kamerába és elröhögte magát.

-A micsodám? - néztem rá eléggé furcsán.

-A hajad - röhögött tovább aztán a vállam felől érdeklődött és kérdezte, hogy hogy vagyok.

A mai beszélgetésünk nem tartott sokáig én fáradt voltam Ricsi pedig indult valahová, úgyhogy egy óra múlva már a vállrögzítőmet szenvedtem le magamról a fürdőben. Rettenetes fájdalmaim voltak az elmúlt pár napban, de nem foglalkoztam vele. Csak azzal törődtem, hogy ne gondoljak rá.

*.Niall szemszöge.*

Lassan három hét telt el mióta elment és vitte magával a szívemet is. Minden összeomlott körülöttem. Az első napokban fogalmam sem volt, hogy mi is történt velem igazából. Annyira megszoktam magam mellett a jelenlétét, hogy fájdalmas volt felkelni, enni, inni vagy akármit csinálni nélküle. A legtöbb időmet a szobámban töltöttem gitároztam vagy valamelyik közösségi oldalt nézegettem hátha posztol vagy twittel valamit, de ugyan mit is gondoltam. Hiszem Selenáról volt szó. Függővé váltam. Mindenképpen tudni akartam róla valamit. Csak pár sort vagy pár képet, de semmi. Egy cikk, egy kép sem került nyilvánosságra azóta mióta leszállt Los Angeles-ben a repülőről. Mindig ehhez értett a legjobban. Nyom nélkül eltűnni és egy jelet sem adni magáról.
Gondolataimba merülve, révetegen bámultam ki a ház ablakán, amit pár napja vettem magamnak, hogy a többiek nélkül tölthessem ezt a pár napot, hetet, hónapot, évet. Olyan voltam mint ez a hely, üres, emlék mentes és gyenge. Próbáltam lábra állni, de nem ment. Most pedig már nem is akarok. Éppen azon gondolkodtam, hogy életem hátra lévő részében ilyen maradok-e, mikor csengettek. Felálltam a kanapéról és az ajtóhoz érve kinyitottam azt. Louis állt velem szemben. Megviselt volt.
-Szia! - suttogta.
Csak bólintottam, mert köszönni nem tudtam volna.
-Azt hiszem beszélnünk kell - szólt ugyan olyan halkan a szemembe sem nézve.
Az ajtót nyitva hagytam és visszaindultam a kanapéra, amin napok óta bámulok ki a fejemből.
-Sel-ről van szó - szólalt meg ismét a vékony, bizonytalan hang.
Erre egyből felkaptam a fejemet.
-Hogy van Louis? - nem ismertem fel a saját hangomat. Meggyötört volt és rekedt.
-Jó helyen - válaszolta egyszerűen. - Felforgathatod egész L.A.-t és megtalálhatod Őt, de nem fog hozzád visszajönni Niall! Ő már nem szeret senkit. Sem engem, sem téged, sem Tarat. Senkit, még saját magát sem.
-Hazudsz! Egy nem igaz! Ez hazugság! - ordítottam és saját magam is meglepődtem a hangom erején és vádló élén. Szemembe könnyek kezdtek gyűlni, mikor Louis kinyitotta a száját és meg adta a kegyelem döfést.
-Már nincs ránk szüksége - mondta, majd felállt és elment.
A könnyeim maguktól kezdtek el patakokban folyni az arcomról. Talán soha nem sírtam még ennyire. Nem érzékeltem semmit a környezetemből, csak egy dolog visszhangzott a fejeben.
"Már nincs ránk szüksége."

*.Sel szemszöge.*

Életem talán egyik legfájdalmasabb éjszakája volt. Az éjszaka olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy mentőt hívtak hozzám és beinjekcióztak. Aztán bevittek a kórházba és megröntgenezték a vállam. Kiderült, hogy a csontom elcsúszott és rosszul kezdett összeforrni, ezért hajnali három körül újra eltörték és rögzítették. Engem lehordtak a sárga földig, hogy hogy merek edzeni és nem hordani a merevítő pántot, de annyira fáradt voltam és a sok fájdalom csillapító annyira elnyomott, hogy elaludtam, aztán másnap arra keltem, hogy Ellie bejön a szobámba és reggel kilenc órakor felébreszt.
-Kisasszony keljen fel, már itt vannak magáért - mondta.
Amint észbe kaptam felugrottam az ágyba, de ezt a hirtelen mozdulatot a vállam nem igen díjazta és az arcom egy fájdalmas grimaszba rándult, amit szerencsére Elllie nem vett észre.
Hogyan is felejthettem el, hogy ma megyek arra a rendezvényre, ahol bemutatják a fiatal görkorisokat? Engem küldtem el a csapattól, ha már úgyis itt vagyok.
-Kikészítettem a ruháját kisasszony - nézett rám Ellie. - Segíthetek felöltözni? - méregetett.
Nem volt kedvem beismerni, hogy egyedül úgysem fog menni, így kelletlenül bólintottam. Kaptam egy fekete, feszülős, térdközépig érő futónadrágot, egy neon zöld feszülős ujjatlant és egy ugyan ilyen zöld színű széldzsekit. Egy baj volt velük. Az összesen rajta volt a nevem, így nem tudtam elbújni az emberek elől. Felvettem egy zöld futócipőt és elindultam. Kiérve az ajtón, beszálltam a sötétített ablakú Hammerbe és miután bekötöttem magam, az autó lassan elindult.
Gondolkozni nem igazán tudtam, mert rettenetesen fáj a vállam. Dobtam egy SMS-t Benji-nek, hogy ma nem tudunk találkozni aztán még egyet Ricsinek, hogy ne várjon este, mert dolgom van, majd holnap beszélünk. Egy óra utazás után értünk a találkozó helyszínére. Felvettem a pilóta fazonú Ray Ban napszemüvegemet, majd kiszálltam a kocsiból.
Igazából a tehetség gondozó program már reggel nyolckor kezdetét vette, de örültem neki, hogy nem keltettek fel korábban. A vállamban a lüktető és szúró érzés egyre csak fokozódott ahogy tovább sétáltam, de próbáltam vele nem foglalkozni. A következő pillanatban megjelent pár fotós, akik amint felismertek fényképezni kezdtek és ostoba kérdésekkel traktáltak.
-Kérem! Nincs erre most időm. Legyenek szívesek hagyjanak magamra - szóltam, de egyikük sem figyelt rám és ezt Joe is észre vette így közbe lépett.
-Köszönöm - biccentettem felé aztán tovább mentem.
-Selena! Hát itt vagy - hallottam egy hangot a hátam mögül.
-Joseph! Örülök, hogy látlak - üdvözöltem franciául.

* * *

Délután három óra körül lehetett, mikor ez első és egyben utolsó érdekes dolgot láttam a tehetség gondozó programon. A fiatal kilenc, tíz éves fiúk száma ment éppen, mikor megláttam azt akire egész nap vártam. Mikor vége lett a versenynek tárcsáztam.
-Selena! Örülök, hogy hívtál. Végig néztem a futamokat, de eddig nem láttam senki érdekeset, aztán jött az a fiú. Őt akarom! - mondta Nate bizalmaskodó hangnemben.
-Melyikükre gondolsz? - kérdeztem vissza kedvetlenül.
-Amelyikük 105-ös számmal indult - válaszolta egyszerűen.
-Nem! - válaszoltam. -Én a 96-osra gondoltam.
-De miért? Hiszen Ő lett az utolsó -csodálkozott.
-Az a fiú aki megnyerte a versenyt tehetséges, de ennyi. Látni lehet rajta, hogy nem szereti ezt csinálni. Viszont lehet, hogy az a fiú nem annyira tehetséges, de benne több kitartás van, mint akármelyikünkben. Őt választom - mondtam és vártam Nate válaszára.
-Rendben legyen, de nem akarok benne csalódni. Te fogsz vele foglalkozni amíg Los Angeles-ben vagy - mondta, majd letette a telefont.
Ezután a fiú keresésére indultam, akit pár percen belül az anyukájába kapaszkodva és sírdogálva találtam.
-Szia! - szólítottam meg kedvesen és rámosolyogtam.
A kisfiú felém fordult és szemei tágra nyíltak.
-Te vagy az? - kérdezte csodálkozva.
-Hát attól függ kire gondolsz - kuncogtam.
-Te vagy az! Te vagy Selena Evens! - csodálkozott és egy őszintén boldog, de mégis lehangolt mosolyt mutatott meg nekem, amitől kirázott a hideg.
-Lehetséges, de én most a Te nevedre vagyok kíváncsi - mosolyogtam és a kezemet nyújtottam felé.
-Christian vagyok - válaszolt, majd erősen a kezembe kapaszkodott és megrázta azt.
-Rendben Christian, szeretnék vele és anyukáddal beszélni egy kicsit. Oké? - vigyorogtam rá és közben az anyukájára néztem aki sután bólintott.
Christian a kezemet fogva vette fel lassú tempómat, miután elindultunk.
-Milyen megnyerni egy világbajnokságot? - nézett rám áhítatosan és szemei csillogtam az örömtől.
-Hmm - gondolkodtam. - Furcsa - válaszoltam meggondoltan, miközben az arcomat vakargattam.
Felnevetett.
-Mi olyan vicces? - néztem le rá mosolyogva.
-Te. Azt hittem az ilyen sportolók dög unalmasak és nagyképűek - nevetett tovább.
Az épülethez értünk. Kinyitottam az ajtót és előre engedtem Christiant és az édesanyját, aki rám mosolygott. Egy kisebb szobába vezettem őket, ahol egy kanapé volt párdarab fotel, egy dohányzó asztal, egy magas mahagóni beépített szekrény és Joe plusz egy középkorú nő.
-Kisasszony! Hozhatok Önöknek valamit? - kérdezte, miközben meghajolt.
Miután mindenki kért valamit Christianhoz fordultam.
-Tök gáz. Ugye? - mosolyogtam.
-Neem. Ez tök menő - kuncogott.
-Örülök, hogy megértjük egymást - nevettem fel őszintén. -Hogy őszinte legyek azért hívtam ide anyukádat és téged, hogy megkérjelek csatlakozz az egyesületünkhöz. Mit szólsz hozzá? - kérdeztem.
-Selena kisasszony, mi ezt nem engedhetjük meg magunknak - szólt az édesanyja.
-Kérem ne kisasszonyozzon - néztem rá kedvesen. -Az egyesület minden költséget áll, hogy a fia nálunk korcsolyázhasson.
-Ez komoly? - nézett rám Christian hitetlenkedve, majd mikor bólintottam, egyszerűen felugrott a fotelből és ugrándozni meg futkosni kezdett.

* * *

Három óra kemény tárgyalás, szerződés aláírás után - Christian be is aludt - estem be a kocsi hátsó ülésére, ami nem bizonyult kényelmesnek három kemény óra ülés után. Egy dolgot szerettem abban, ha pörögtek körülöttem a dolgok. Nem volt időm gondolkodni, de amint kezdett zsibbadni az agyam, az emlékek - amiket minél jobban szerettem volna a szívem legmélyebb részébe bilincselni - kezdtek felszínre törni. Az első kép csak egy szín. A hajáé. Aztán egy másik szín. Kék - a szeme -. Mereven bámultam magam elé. Egy pillanat. Egy önzetlen, őszinte, gyönyörű mosoly. Egy könnycsepp. Forró. Szenvedés, fájdalom, bűntudat.
Neki nem fáj, ezzel a gondolattal nyugtattam agyam elgémberedett, hiszékeny részét. Nem fájhat neki. Én nem kellek senkinek. 
A tudás bűn és én mér nem akartam tudni. Nem akartam semmit, csak egyedül elsorvadni az amúgy is rothadó világegyetemben. Együl, büszkén. Nem akartam maradandót alkotni, nem akartam, hogy az emberek emlékezzenek rám.
Egy érzés. Puha ajkak. Egy elhalványul kép, egy illat... aztán az álmok világa elragadott, akármennyire is szerettem volna emlékezni.

* * * 

Mikor hazaérve kiszálltam az autóból, már egészen magamnál voltam, de amint beléptem a házba és megéreztem a töménytelen cigaretta szagot még jobban felébredtem. A terasz felől jött a szag. Mikor kiértem megláttam Tara-t egy üveg vodkával és cigivel a kezében.
-Te mi a jó isten-t csinálsz a házamban? Iszol? Cigizel? Normális vagy Te? - akadtam ki teljesen.
-Nyugodj meg! Úgysem értesz semmit - nevetett.
Jobban megértelek mint gondolnád, mondtam magamban, de ha ez kicsúszott volna a számon lehetséges, hogy elég nagy bajban kerülök.
-Te most kinevettél? - mondtam ki az első dolgot ami eszembe jutott.
-Miért ne? - húzta meg a vodkás üveget.
-Te totál részeg vagy! - vettem ki a kezéből az üveget. - Meg azt - is nyúltam a cigi felé.
-Egy utolsó jó? - nézett rám, mire a szememet forgatva bólintottam.
Az üveget és a cigis dobozt a házba vittem és az egyik szekrény aljára süllyesztettem, majd megfogtam egy wiskey-s üveget, elővettem egy poharat amibe jeget raktam és kivittem magammal a teraszra.
-Ettél már valamit? - kérdeztem, miközben kitöltöttem az üvegből a borostyán sárga italt.
-Nem, de nem bírok ételre nézni. Te ihatsz én nem? - kérdezte.
Egy baj volt, hogy én még sosem ittam alkoholt és most sem terveztem. Benjit hívtam át aki a lelkemre kötötte, hogy wiskey-vel várjam.
-Tara, te már részeg vagy. Hova akarsz még inni? Egyébként meg holnap dolgozol nem? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
-De, de addigra kijózanodok és nem lesz semmi bajom - magyarázta és közbe csapkodott a karjaival.
-Jól vagy? - néztem rá, mert kissé furcsán álltak a szemei.
-Azt hiszem nem. Hánynom kell - jelentette ki tárgyilagosan.
-Ide ne hányj, mert akkor össze is takarítod, bemész és jobbra az első ajtó. Ha pedig kész vagy menj a konyhába egyél egy félzsemlét, igyál vizet és moss fogat - közöltem vele, majd figyelmemet a lenyugvó nap narancssárgás fényének szenteltem és már nem ebben a világban voltam.
Félórával később Benji kopogott az üvegajtón. Csak intettem neki, hogy jöjjön a wiskey-s poharat pedig felé löktem.
-Értelmetlen lenne megkérdeznem hogy vagy, igaz? - nézett rám, mire én kelletlenül bólintottam.
-Van egy olyan érzésem, hogy hosszú éjszakánk lesz - szólt halkan.
-Igen, nekem is - válaszoltam színtelen hangon.
Mire Benjinek elmeséltem Niall-el való kapcsolatunk apró részleteit az beletelt pár órába. Ő csak ivott, meg ivott és mikor végeztem, hosszas gondolkodás után szólalt csak meg.
-Csak egy jó megoldás van erre a problémára - mondta, s közben meredten bámult az időközben kivilágított Los Angeles-re. - Vissza kell menned hozzá.
-Nem - ordítottam el magam.
-Én most elmegyek és hagylak gondolkodni, ha döntöttél kérlek mindenképpen tudasd velem, nem szeretném, ha megint eltűnnél hosszú évekre - lépett hozzá, majd arcon csókolt és ezzel távozott.
Gondolatok nélküli hosszú órák teltek el, csak arra lettem figyelmes, hogy már nem didergek és nap melegíti átfagyott, fehér, csontos arcomat. Mióta eljöttem Londonból a testem teljesen megváltozott. A kevés táplálék bevitel miatt izmaim kezdtek elsorvadni és csontjaim már sok helyen kezdtek kitüremkedni. Gondolataimat félretéve álltam fel a kovácsolt vas székből és beléptem a ház üvegajtaján ami a nappaliba vezetett. Felmentem a lépcsőn és beléptem jobb oldali folyosó utolsó szobájába. Nem volt ott senki, így átnéztem a fürdőbe. Vérfagyasztó sikoly hagyta el a számat, majd pánikba estem. A földre térdeltem és a mosdóhoz másztam, majd a telefontomért nyúltam és tárcsáztam.