18. Last breath.

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.
Paul Verlaine (1864)

Sziasztok! 

Szóval az az igazság, hogy elragadtak az irodalom mélységei. Épp ma találtam rá erre a versre ami nagyon-nagyon megtetszett. Visszatérve - vagy újratöltve (?), nem tudom - sajnálom a hosszadalmas késért igazából magyarázkodni nem akarok, de maradjunk annyiban, hogy sok dolgom volt. Tényleg nagy sajnálom, de remélem elnyeri a tetszéseteket ez a rész és kérlek pipáljatok, hogy jó lett-e vagy nem. Nekem sokat jelent. (a következő résszel jön a vers második versszaka is)

Lots of Love, C.

Tovább sírt, de nem jött közelebb. Nem tudtam sajnálni. A régi önmagamat láttam benne. Szánalomra méltó volt, ugyan úgy ahogyan én is annak idején. 

-Honnan tudhtad? Mohhhnd el, kérlek - zokogta én pedig felnevettem.

-Tara. Én sem tudhatom mindenre a választ, de egy dologban teljesen biztos voltam. tudtam, hogy el fogsz jönni ide. Ismerlek - néztem rá. - Szánalomra méltó a viselkedésed. Ugye tudod? - mosolyogtam rá könyörtelenül.

Csak azt akartam ezzel elérni, hogy összeszedje magát de pont az ellenkezőjét értem el vele. Még jobban összetört. 

-Mégis miért csinálod ezt? -zokogta. -Miért jó, hogy elmenekülsz, elfutsz a problémák elől?

-Tara. Én nem futok el a problémák elől, csak távolról oldom meg őket. Ez egy játék volt, de nem találtam benne már semmi jót így ott hagytam. Ennyi az egész - mosolyogtam még mindig, de hazudtam. Hazudtam saját magamnak is. Ez nem játék volt.

-Hazudsz! - ordította.

-Nem hazudok. Szedd össze magad és öltözz át! Ellie, kísérd fel az egyik vendég szobába és adj neki valamit a holmijaim közül - szóltam, majd visszaindultam a szobámba.

-Igenis, kisasszony - szólt, majd karon ragadta Tara-t és felvitte az egyik vendégszobába.

Felérve a szobámba bekapcsoltam a Macbook-omat és videohívást indítottam Ricsivel. 

-Jó az új séród - nézett a kamerába és elröhögte magát.

-A micsodám? - néztem rá eléggé furcsán.

-A hajad - röhögött tovább aztán a vállam felől érdeklődött és kérdezte, hogy hogy vagyok.

A mai beszélgetésünk nem tartott sokáig én fáradt voltam Ricsi pedig indult valahová, úgyhogy egy óra múlva már a vállrögzítőmet szenvedtem le magamról a fürdőben. Rettenetes fájdalmaim voltak az elmúlt pár napban, de nem foglalkoztam vele. Csak azzal törődtem, hogy ne gondoljak rá.

*.Niall szemszöge.*

Lassan három hét telt el mióta elment és vitte magával a szívemet is. Minden összeomlott körülöttem. Az első napokban fogalmam sem volt, hogy mi is történt velem igazából. Annyira megszoktam magam mellett a jelenlétét, hogy fájdalmas volt felkelni, enni, inni vagy akármit csinálni nélküle. A legtöbb időmet a szobámban töltöttem gitároztam vagy valamelyik közösségi oldalt nézegettem hátha posztol vagy twittel valamit, de ugyan mit is gondoltam. Hiszem Selenáról volt szó. Függővé váltam. Mindenképpen tudni akartam róla valamit. Csak pár sort vagy pár képet, de semmi. Egy cikk, egy kép sem került nyilvánosságra azóta mióta leszállt Los Angeles-ben a repülőről. Mindig ehhez értett a legjobban. Nyom nélkül eltűnni és egy jelet sem adni magáról.
Gondolataimba merülve, révetegen bámultam ki a ház ablakán, amit pár napja vettem magamnak, hogy a többiek nélkül tölthessem ezt a pár napot, hetet, hónapot, évet. Olyan voltam mint ez a hely, üres, emlék mentes és gyenge. Próbáltam lábra állni, de nem ment. Most pedig már nem is akarok. Éppen azon gondolkodtam, hogy életem hátra lévő részében ilyen maradok-e, mikor csengettek. Felálltam a kanapéról és az ajtóhoz érve kinyitottam azt. Louis állt velem szemben. Megviselt volt.
-Szia! - suttogta.
Csak bólintottam, mert köszönni nem tudtam volna.
-Azt hiszem beszélnünk kell - szólt ugyan olyan halkan a szemembe sem nézve.
Az ajtót nyitva hagytam és visszaindultam a kanapéra, amin napok óta bámulok ki a fejemből.
-Sel-ről van szó - szólalt meg ismét a vékony, bizonytalan hang.
Erre egyből felkaptam a fejemet.
-Hogy van Louis? - nem ismertem fel a saját hangomat. Meggyötört volt és rekedt.
-Jó helyen - válaszolta egyszerűen. - Felforgathatod egész L.A.-t és megtalálhatod Őt, de nem fog hozzád visszajönni Niall! Ő már nem szeret senkit. Sem engem, sem téged, sem Tarat. Senkit, még saját magát sem.
-Hazudsz! Egy nem igaz! Ez hazugság! - ordítottam és saját magam is meglepődtem a hangom erején és vádló élén. Szemembe könnyek kezdtek gyűlni, mikor Louis kinyitotta a száját és meg adta a kegyelem döfést.
-Már nincs ránk szüksége - mondta, majd felállt és elment.
A könnyeim maguktól kezdtek el patakokban folyni az arcomról. Talán soha nem sírtam még ennyire. Nem érzékeltem semmit a környezetemből, csak egy dolog visszhangzott a fejeben.
"Már nincs ránk szüksége."

*.Sel szemszöge.*

Életem talán egyik legfájdalmasabb éjszakája volt. Az éjszaka olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy mentőt hívtak hozzám és beinjekcióztak. Aztán bevittek a kórházba és megröntgenezték a vállam. Kiderült, hogy a csontom elcsúszott és rosszul kezdett összeforrni, ezért hajnali három körül újra eltörték és rögzítették. Engem lehordtak a sárga földig, hogy hogy merek edzeni és nem hordani a merevítő pántot, de annyira fáradt voltam és a sok fájdalom csillapító annyira elnyomott, hogy elaludtam, aztán másnap arra keltem, hogy Ellie bejön a szobámba és reggel kilenc órakor felébreszt.
-Kisasszony keljen fel, már itt vannak magáért - mondta.
Amint észbe kaptam felugrottam az ágyba, de ezt a hirtelen mozdulatot a vállam nem igen díjazta és az arcom egy fájdalmas grimaszba rándult, amit szerencsére Elllie nem vett észre.
Hogyan is felejthettem el, hogy ma megyek arra a rendezvényre, ahol bemutatják a fiatal görkorisokat? Engem küldtem el a csapattól, ha már úgyis itt vagyok.
-Kikészítettem a ruháját kisasszony - nézett rám Ellie. - Segíthetek felöltözni? - méregetett.
Nem volt kedvem beismerni, hogy egyedül úgysem fog menni, így kelletlenül bólintottam. Kaptam egy fekete, feszülős, térdközépig érő futónadrágot, egy neon zöld feszülős ujjatlant és egy ugyan ilyen zöld színű széldzsekit. Egy baj volt velük. Az összesen rajta volt a nevem, így nem tudtam elbújni az emberek elől. Felvettem egy zöld futócipőt és elindultam. Kiérve az ajtón, beszálltam a sötétített ablakú Hammerbe és miután bekötöttem magam, az autó lassan elindult.
Gondolkozni nem igazán tudtam, mert rettenetesen fáj a vállam. Dobtam egy SMS-t Benji-nek, hogy ma nem tudunk találkozni aztán még egyet Ricsinek, hogy ne várjon este, mert dolgom van, majd holnap beszélünk. Egy óra utazás után értünk a találkozó helyszínére. Felvettem a pilóta fazonú Ray Ban napszemüvegemet, majd kiszálltam a kocsiból.
Igazából a tehetség gondozó program már reggel nyolckor kezdetét vette, de örültem neki, hogy nem keltettek fel korábban. A vállamban a lüktető és szúró érzés egyre csak fokozódott ahogy tovább sétáltam, de próbáltam vele nem foglalkozni. A következő pillanatban megjelent pár fotós, akik amint felismertek fényképezni kezdtek és ostoba kérdésekkel traktáltak.
-Kérem! Nincs erre most időm. Legyenek szívesek hagyjanak magamra - szóltam, de egyikük sem figyelt rám és ezt Joe is észre vette így közbe lépett.
-Köszönöm - biccentettem felé aztán tovább mentem.
-Selena! Hát itt vagy - hallottam egy hangot a hátam mögül.
-Joseph! Örülök, hogy látlak - üdvözöltem franciául.

* * *

Délután három óra körül lehetett, mikor ez első és egyben utolsó érdekes dolgot láttam a tehetség gondozó programon. A fiatal kilenc, tíz éves fiúk száma ment éppen, mikor megláttam azt akire egész nap vártam. Mikor vége lett a versenynek tárcsáztam.
-Selena! Örülök, hogy hívtál. Végig néztem a futamokat, de eddig nem láttam senki érdekeset, aztán jött az a fiú. Őt akarom! - mondta Nate bizalmaskodó hangnemben.
-Melyikükre gondolsz? - kérdeztem vissza kedvetlenül.
-Amelyikük 105-ös számmal indult - válaszolta egyszerűen.
-Nem! - válaszoltam. -Én a 96-osra gondoltam.
-De miért? Hiszen Ő lett az utolsó -csodálkozott.
-Az a fiú aki megnyerte a versenyt tehetséges, de ennyi. Látni lehet rajta, hogy nem szereti ezt csinálni. Viszont lehet, hogy az a fiú nem annyira tehetséges, de benne több kitartás van, mint akármelyikünkben. Őt választom - mondtam és vártam Nate válaszára.
-Rendben legyen, de nem akarok benne csalódni. Te fogsz vele foglalkozni amíg Los Angeles-ben vagy - mondta, majd letette a telefont.
Ezután a fiú keresésére indultam, akit pár percen belül az anyukájába kapaszkodva és sírdogálva találtam.
-Szia! - szólítottam meg kedvesen és rámosolyogtam.
A kisfiú felém fordult és szemei tágra nyíltak.
-Te vagy az? - kérdezte csodálkozva.
-Hát attól függ kire gondolsz - kuncogtam.
-Te vagy az! Te vagy Selena Evens! - csodálkozott és egy őszintén boldog, de mégis lehangolt mosolyt mutatott meg nekem, amitől kirázott a hideg.
-Lehetséges, de én most a Te nevedre vagyok kíváncsi - mosolyogtam és a kezemet nyújtottam felé.
-Christian vagyok - válaszolt, majd erősen a kezembe kapaszkodott és megrázta azt.
-Rendben Christian, szeretnék vele és anyukáddal beszélni egy kicsit. Oké? - vigyorogtam rá és közben az anyukájára néztem aki sután bólintott.
Christian a kezemet fogva vette fel lassú tempómat, miután elindultunk.
-Milyen megnyerni egy világbajnokságot? - nézett rám áhítatosan és szemei csillogtam az örömtől.
-Hmm - gondolkodtam. - Furcsa - válaszoltam meggondoltan, miközben az arcomat vakargattam.
Felnevetett.
-Mi olyan vicces? - néztem le rá mosolyogva.
-Te. Azt hittem az ilyen sportolók dög unalmasak és nagyképűek - nevetett tovább.
Az épülethez értünk. Kinyitottam az ajtót és előre engedtem Christiant és az édesanyját, aki rám mosolygott. Egy kisebb szobába vezettem őket, ahol egy kanapé volt párdarab fotel, egy dohányzó asztal, egy magas mahagóni beépített szekrény és Joe plusz egy középkorú nő.
-Kisasszony! Hozhatok Önöknek valamit? - kérdezte, miközben meghajolt.
Miután mindenki kért valamit Christianhoz fordultam.
-Tök gáz. Ugye? - mosolyogtam.
-Neem. Ez tök menő - kuncogott.
-Örülök, hogy megértjük egymást - nevettem fel őszintén. -Hogy őszinte legyek azért hívtam ide anyukádat és téged, hogy megkérjelek csatlakozz az egyesületünkhöz. Mit szólsz hozzá? - kérdeztem.
-Selena kisasszony, mi ezt nem engedhetjük meg magunknak - szólt az édesanyja.
-Kérem ne kisasszonyozzon - néztem rá kedvesen. -Az egyesület minden költséget áll, hogy a fia nálunk korcsolyázhasson.
-Ez komoly? - nézett rám Christian hitetlenkedve, majd mikor bólintottam, egyszerűen felugrott a fotelből és ugrándozni meg futkosni kezdett.

* * *

Három óra kemény tárgyalás, szerződés aláírás után - Christian be is aludt - estem be a kocsi hátsó ülésére, ami nem bizonyult kényelmesnek három kemény óra ülés után. Egy dolgot szerettem abban, ha pörögtek körülöttem a dolgok. Nem volt időm gondolkodni, de amint kezdett zsibbadni az agyam, az emlékek - amiket minél jobban szerettem volna a szívem legmélyebb részébe bilincselni - kezdtek felszínre törni. Az első kép csak egy szín. A hajáé. Aztán egy másik szín. Kék - a szeme -. Mereven bámultam magam elé. Egy pillanat. Egy önzetlen, őszinte, gyönyörű mosoly. Egy könnycsepp. Forró. Szenvedés, fájdalom, bűntudat.
Neki nem fáj, ezzel a gondolattal nyugtattam agyam elgémberedett, hiszékeny részét. Nem fájhat neki. Én nem kellek senkinek. 
A tudás bűn és én mér nem akartam tudni. Nem akartam semmit, csak egyedül elsorvadni az amúgy is rothadó világegyetemben. Együl, büszkén. Nem akartam maradandót alkotni, nem akartam, hogy az emberek emlékezzenek rám.
Egy érzés. Puha ajkak. Egy elhalványul kép, egy illat... aztán az álmok világa elragadott, akármennyire is szerettem volna emlékezni.

* * * 

Mikor hazaérve kiszálltam az autóból, már egészen magamnál voltam, de amint beléptem a házba és megéreztem a töménytelen cigaretta szagot még jobban felébredtem. A terasz felől jött a szag. Mikor kiértem megláttam Tara-t egy üveg vodkával és cigivel a kezében.
-Te mi a jó isten-t csinálsz a házamban? Iszol? Cigizel? Normális vagy Te? - akadtam ki teljesen.
-Nyugodj meg! Úgysem értesz semmit - nevetett.
Jobban megértelek mint gondolnád, mondtam magamban, de ha ez kicsúszott volna a számon lehetséges, hogy elég nagy bajban kerülök.
-Te most kinevettél? - mondtam ki az első dolgot ami eszembe jutott.
-Miért ne? - húzta meg a vodkás üveget.
-Te totál részeg vagy! - vettem ki a kezéből az üveget. - Meg azt - is nyúltam a cigi felé.
-Egy utolsó jó? - nézett rám, mire a szememet forgatva bólintottam.
Az üveget és a cigis dobozt a házba vittem és az egyik szekrény aljára süllyesztettem, majd megfogtam egy wiskey-s üveget, elővettem egy poharat amibe jeget raktam és kivittem magammal a teraszra.
-Ettél már valamit? - kérdeztem, miközben kitöltöttem az üvegből a borostyán sárga italt.
-Nem, de nem bírok ételre nézni. Te ihatsz én nem? - kérdezte.
Egy baj volt, hogy én még sosem ittam alkoholt és most sem terveztem. Benjit hívtam át aki a lelkemre kötötte, hogy wiskey-vel várjam.
-Tara, te már részeg vagy. Hova akarsz még inni? Egyébként meg holnap dolgozol nem? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
-De, de addigra kijózanodok és nem lesz semmi bajom - magyarázta és közbe csapkodott a karjaival.
-Jól vagy? - néztem rá, mert kissé furcsán álltak a szemei.
-Azt hiszem nem. Hánynom kell - jelentette ki tárgyilagosan.
-Ide ne hányj, mert akkor össze is takarítod, bemész és jobbra az első ajtó. Ha pedig kész vagy menj a konyhába egyél egy félzsemlét, igyál vizet és moss fogat - közöltem vele, majd figyelmemet a lenyugvó nap narancssárgás fényének szenteltem és már nem ebben a világban voltam.
Félórával később Benji kopogott az üvegajtón. Csak intettem neki, hogy jöjjön a wiskey-s poharat pedig felé löktem.
-Értelmetlen lenne megkérdeznem hogy vagy, igaz? - nézett rám, mire én kelletlenül bólintottam.
-Van egy olyan érzésem, hogy hosszú éjszakánk lesz - szólt halkan.
-Igen, nekem is - válaszoltam színtelen hangon.
Mire Benjinek elmeséltem Niall-el való kapcsolatunk apró részleteit az beletelt pár órába. Ő csak ivott, meg ivott és mikor végeztem, hosszas gondolkodás után szólalt csak meg.
-Csak egy jó megoldás van erre a problémára - mondta, s közben meredten bámult az időközben kivilágított Los Angeles-re. - Vissza kell menned hozzá.
-Nem - ordítottam el magam.
-Én most elmegyek és hagylak gondolkodni, ha döntöttél kérlek mindenképpen tudasd velem, nem szeretném, ha megint eltűnnél hosszú évekre - lépett hozzá, majd arcon csókolt és ezzel távozott.
Gondolatok nélküli hosszú órák teltek el, csak arra lettem figyelmes, hogy már nem didergek és nap melegíti átfagyott, fehér, csontos arcomat. Mióta eljöttem Londonból a testem teljesen megváltozott. A kevés táplálék bevitel miatt izmaim kezdtek elsorvadni és csontjaim már sok helyen kezdtek kitüremkedni. Gondolataimat félretéve álltam fel a kovácsolt vas székből és beléptem a ház üvegajtaján ami a nappaliba vezetett. Felmentem a lépcsőn és beléptem jobb oldali folyosó utolsó szobájába. Nem volt ott senki, így átnéztem a fürdőbe. Vérfagyasztó sikoly hagyta el a számat, majd pánikba estem. A földre térdeltem és a mosdóhoz másztam, majd a telefontomért nyúltam és tárcsáztam.

17. Before I'll go.

Sziasztok!

 Azt hiszem ehhez a részhez nincs sok hozzá fűzni valóm, csak annyi, hogy igazán sajnálom, hogy ilyen dramatikus lett. De kell ilyen is, nem igaz?:) Ha tetszett a rész kommentben mond el a véleményed és szavazz, kérlek! Nekem ez sokat jelent, de olyan elszomorító, hogy ilyen kevés visszajelzést kapok. Előre is köszönöm és jó olvasást!

Lots of Love, C.xx

A címlapon Niall volt egy vörös hajú lánnyal akit éppen megcsókolt. Az egyetlen gondolat ami nem hagyott nyugodni  az az volt, hogy hazudott. Letettem a villát felálltam és nyugodtan felsétáltam a szobámba. Mikor felértem, telefon híján felvettem a vezetések készüléket és beütöttem a számot.

-Evens - csattant bele apám a telefonba.

-Sel vagyok - szólaltam vissza unott hangon.

-Lena! Kislányom! Gratulálok a versenyhez. Igazán büszke vagyok rád. Hogy van a vállad? - kérdezte és hangja már teljesen nyugodt volt.

-Minden a legnagyobb rendben van Apa! A vállam már jól van - válaszoltam egyszerűen.

-Ennek igazán örülök. Miben tudok segíteni? - kérdezte.

-Los Angelesbe megyek. Kérlek intézd el a házat, hogy betudjak költözni - válaszoltam.

Pár pillanat hallgatás után apa gyanakvóan szólt bele a telefonba.

-Lena. Minden rendben van? Miért nem a saját telefonodról hívtál? - tette fel egy újabb kérdéseket.

-Minden rendben csak el akarok menni. A telefonomat pedig leejtettem és összetörött - mondtam és próbáltam vidáman beszélni.

-Rendben. Mikor indulsz? Arra mindent elintézek - szólt bele ismét a telefonba és hangja már teljesen nyugodt volt. Kedvesen csengett.

-Ma egy minél előbbi géppel.

-Arra minden készen lesz. Hívj, ha megérkeztél! - búcsúzott aztán leraktam a telefont.

Ránéztem az órára és kiléptem az ajtón, hogy lemenjek a hallba, ahol Andy és Peet mosolyogva vártak. Egyébként Peet második lett összesítettben. Joseph eggyel többször nyert, de ahogy nézem ez nem vette el a jó kedvét. Azt mondta Ő bőven meg van elégedve a második hellyel is. Az ünnepség szép volt, de gondolataimba merülve csak pár pillanatot kaptam el.

A díjátadó után felmentem a szobámba és végre nem kellett jó kedvet imitálnom. Egy kisebb táskába összepakoltam pár cuccot és kiléptem az ajtón, majd mikor leértem, leadtam a kulcsaimat és fogtam magamnak egy taxit.  Mivel délelőtt még sikerült jegyet vennem a négyórás New York-i járatra, teljesen nyugodtan ültem be a taxiba és indultam ki a repülőtérre. Senkinek sem szóltam a távozásomról csak apának. Bechekoltam és elfoglalva a helyemet vártam, hogy a repülő elinduljon.
Az út unalmas volt és New York-ban négy órát kellett várnom az átszállásra, de egész jól el voltam egészen addig amíg ki tudtam kapcsolni a gondolataimat és nem agyaltam azon, hogy Niall miért tette ezt. Igazából nekem ez csak jól jött végülis ezt akartam, de akkor is mellbe vágott az érzés ami azzal járt, hogy elvesztettem a szerelmemet. Szélsőséges voltam. Az egyik pillanatban zokogni akartam a másikban pedig azt éreztem, hogy a régi ön magam vagyok akinek semmivel sem lehet ártani. Mikor leszálltam Los Angeles-ben a gépről a reptéren két biztonsági őr várt "Evens" táblával a kezükben. Ekkor jöttem rá, hogy lehet nem apámnak kellett volna szólnom. Mindig is nagy hangsúlyt fektetett a családja biztonságára, de mikor kiléptem a reptérről már értettem miért. Tele volt minden fotósokkal és riporterekkel  akik értetlen arc kifejezéssel  konstatálták, hogy tényleg én vagyok itt. A kezemmel takartam el az arcomat és próbáltam kizárni az engem záporozó kérdéseket. A biztonsági őrök egy fekete sötétített ablakú kocsihoz kísértek majd elhajtottunk a Los Angeles-i házunkhoz. Egy szót sem szóltak hozzám, de valahogy nem bántam, mert a gondolataim elkalandoztak. A furcsa csak az volt, hogy nem Niall járt a fejemben, hanem saját magamon és a hibáimon, amikkel együtt élek. A rossz szokásaimmal, a csalódottságommal, a maximalizmusommal. Kedvesség és empátia nélkül. Egyedül vagyok ezekkel a rossz tulajdonságokkal és senki sem ment meg saját magamtól. Félek. Egyszer talán elveszek a belsőmben és már semmi jó sem lesz bennem. A legmélyebb gondolataimat, érzelmeimet talán soha senki sem fogja megismerni. Egyedül, de mégis együtt fogok meghalni ezekkel a dolgokkal. Akárhányszor segítségért kiálltok azt nem hallja senki csak én. Akárhányszor azt mondom, hogy egyedül akarok maradni mégis szükségem lenne valakire. De fogalmam sincs, hogy kire. Valami hiányzik belőlem, de nem tudom mi. A segítséget sosem kapom meg, mert nem mondom ki hangosan, mert félek. Az életemet végig kíséri a félelem. Félek, hogy egyedül maradok, mégis elutasítok mindenkit aki segíteni akar. Félek a visszautasítástól, pedig én minden alkalommal megteszem. Félek attól, hogy tudom mivel lehet megbántani az embereket és én lelkiismeret furdalás nélkül meg is teszem.  Bizonytalan vagyok és szüntelenül azon dolgozom, hogy ezt más ne lássa, de lassan szét esem apró darabokra. Vajon miért? Miért vagyok ilyen? Már tudom, hogy sosem leszek normális, mert félek. Egyetlen egy dologtól félek a világon a legjobban, de Őt nem lehet elkergetni, Ő nem futamodik meg, mert megbántom, Ő más mint a többi. A legfélelmetesebb dolog az összes közt tehát mégis csak az, hogy félek saját magamtól.
A házunk Los Angeles külső részén volt. Elég nehéz odatalálni, ha nem tudod pontosan mit keresel. Érkezésünkre az óriási kovácsoltvas kapu kitárult és behajtottunk a ház elé, aminek elülső falai fehérek, hátsó falai pedig átlátszó üvegből voltak. A kert hatalmas volt tele gyönyörűen gondozott virágokkal, bokrokkal és fákkal. Kiskoromban mindig nagyon szerettem ezt a helyet. Könnyen el lehetett bújni a valóság elől és a saját képzelt világomban élnem.
 Belépve a házba két szobalány üdvözölt akik elvették a csomagjaimat és vacsorát raktak elém, amit udvariasan elutasítottam, majd a szobámba mentem. Ahogy beléptem, a régen olyan jól ismert szobába átjárt a gondtalanság és újra fiatalnak éreztem magam. Egyszerű szürkés falak, egy nagy francia ágy, tiszta fehér ágyneművel és fehér csipkés ágytakaróval. A falakon absztrakt képek lógtak, amiken a fekete volt az uralkodó szín. Velem szemben pedig egy óriási üvegajtó volt, amin át ki lehetett menni az erkélyre és kilátás nyílt a gyönyörű kertre hátrébb pedig a tengerpartra. Az ágy melletti éjjeli szekrényemen  pedig két doboz várt és egy boríték amin apám ferde betűit véltem felismerni. Az üzenet nem volt hosszú csupán pár mondat ami így hangozott:
 "Itt van két új telefon kérlek használd őket. Az egyiknek a számát csak én és anyád tudjuk a másik számot pedig megadtam az amerikai ismerőseidnek. Pihend ki magad. Szeretlek, Apa."
 Az egyik dobozban egy fehér Iphone 5 volt a másikban pedig egy fekete Black Berry. Miután bekapcsoltam őket az Iphone folyamatosan pittyegni kezdett és mikor ránéztem elfintorodtam. 34 SMS-em érkezett. A legtöbb tényleg régi ismerősöktől volt akikkel akkor ismerkedtem meg mikor Los Angelesben laktunk és itt jártam iskolába. Nem volt kedvem foglalkozni velük így csak ledobtam az ágyamra, levetkőztem és elmentem zuhanyozni ezután pedig lementem az edző terembe és neki álltam futni. A vállam mindegy egyes lépésre egyre jobban fáj, de nem foglalkoztam vele inkább csak élveztem. Ez volt a vezeklés a bűneimért. Rettenetesen fájt a vállam és fáradt voltam az idő eltolódás miatt, de tudtam, hogy képtelen lennék elaludni akármennyire is szeretnék. Már egy jó ideje futottam a gépen amit elég magas szintre állítottam, mikor megláttam az italtartóban, hogy villog a telefonom. Kirántottam a  fülemből a fülhallgatót és alacsonyabb fokozatra kapcsoltam a gépet majd felkaptam a telefont és beleszóltam. A vállamba bele nyílalt a fájdalom. Égett, szorított, szúrt és egy pillanatra megdermedtem, majd az arcom is megrándult.
-Igen? - fogalmam sem volt kilehet az.
-Te mi a jó Istent keresel Los Angeles-ben? - kérdezte Louis hisztérikus hangon.
-Várj egy kicsit! - mondtam, majd lekapcsoltam a gépet és lemászva róla leültem az egyik székre. - Louis nekem nincs már keresni valóm Londonban - mondtam egyszerűen.
-Óóó, Te idióta. Hogy ne lenne? - kérdezte én pedig fintorogni kezdtem.
-Louis, Niall megcsalt semmi közöm hozzátok innentől fogva. Nekem nincs szükségem másra, csakhogy egyenlőre egyedül lehessek - válaszoltam egyszerűen.
-Igen, ha mondjuk adtál volna rá esélyt neki, hogy megmagyarázza akkor most nem lennétek ilyen helyzetben  -mondta én pedig közbe szóltam.
-Louis! Nem kell megvédened Őt. A barátod, de én innentől fogva egy szót se akarok hallani róla és ha megadod neki a számomat kicserélem és Te sem fogsz tudni elérni - váltottam fenyegetőre és úgy tűnt Ő is megértette, mert ez után már csak a hogy létem felől érdeklődött. Mivel Louis-val több mint két órán keresztül beszélgettünk elhagytam az edző termet és a szobámba indultam és egy kiadós zuhanyzás után hajnali háromkor ágyba keveredtem.
Másnap reggel már korán felébredtem és miután magamra vettem egy egyszerű kék fürdőruhát a medencéhez igyekeztem. A kert hátsó ajtajában azonban az egyik szoba lány megállított és közölte, hogy csomagom érkezett. Először nem nagyon foglalkoztam vele, de miután mondta, hogy anyámtól jött rávettem magam és kibontottam az amúgy eléggé méretes dobozt ami tele volt... tankönyvekkel. Eléggé furcsán néztem a dobozt majd kezembe véve a Black Berry-t nem foglalkozva az idő eltolódással egyből tárcsáztam anyámat aki rekedtes hangon beleszólt a telefonba.
-Te most szórakozol velem? - kérdeztem eléggé megrökönyödött hangon.
Anya a hangom hallatán egyből felébredt és normális hangon beleszólt a telefonba.
-Év végén vizsgázol! Mivel minden előzetes bejelentés nélkül faképnél hagytál minket és nem vittél magaddal semmit utánad küldtem a tanulni valódat és néhány ruhádat is - mondta és én kezdtem egyre idegesebb lenni.
-Hamarosan úgyis haza megyek. Nem lehetne, hogy erre a kis időre tanulni való és minden idegesítő dolgok kizárjak az életemből? Miért zavara az téged, ha pihenek egy kicsit? - kérdeztem hisztérikusan.
Az egyetlen ember anyám aki valamilyen reakciót ki tud belőlem váltani és ezzel Ő is nagyon jól tisztában van. Nem mellesleg szereti kihasználni az ilyen helyzeteket.
- Édes lányom! Nem érdekel, hogy miért nem mondtad el, hogy mi bajod van, de ha be akarsz kerülni az Oxford-ra azt ajánlom nagyon gyorsan kezdjél el tanulni! - mondta ellent mondást nem tűrő hangon.
-És mi van ha nem akarok bekerülni az Oxford-ra? - dobtam be az adu ászt, mert erre mindig ugrik.
-Mindenki az Oxford-on tanult a családunkból ebből nem engedek! - kiabálta a telefonba én pedig majdnem megsüketültem.
-Jövőre végeznék még csak a gimnáziumba ha nem erőltetted volna, hogy csináljam meg a töri és az irodalom vizsgáimat. Elég legyen! Ha akarok akkor csak jövőre felvételizek az Oxford-ra. Ez az én életem - ordítottam  már én is a szobalány pedig elhúzta a száját és látva, hogy nézek rá inkább kislisszolt a szobából.
-Nem! - sikította hisztérikus hangon a telefonba.
-Azt csinálok amit akarok! - üvöltöttem majd kinyomtam a telefont.
Viszont igaza volt. Annyi dolog történt körülöttem mostanában, hogy teljesen kiment a fejemből a tovább tanulás. Nem csak azért megyek az Oxford-ra, mert anya azt akarja hanem, mert csak ott lehet a régi és modern nyelvek szakot felvenni egész London-ban. Anya nem érdekelt. Gondolhatja azt, hogy nem felvételizek idén az Oxford-ra, de hála annak, hogy felnyitotta a szememet ismét egy cél lebegett előttem. A sikeres felvételi. Mivel a legtöbb vizsgám már megvolt csak az emelt matek és magyar nyelv vizsgámra kellett koncentrálnom és ha ezek megvannak végre kiléphetek a gimnáziumból és tovább mehetek ahol nincsen gazdagság és elért eredmények miatti megkülönböztetés. Azért utáltam a gimit. Mindig mindenki engem zaklatott és sose volt egy értelmes fél percem amit normálisan és egyedül tudtam volna eltölteni. meg kell hagyni eléggé magamnak való vagyok és nagyon kevés ember barátságát fogadom el.
A délelőtti edzésem után ami abból állt, hogy ültem egy kicsit a medencébe utána pedig elmentem lábra erősíteni letoltam a torkomon egy fél szelet natúr csirkemellet majd indultam tanulni. A délutánom nagy részét matek magolással töltöttem majd éjfél felé bekapcsoltam a gépem amit anya szintén utánam küldött. Mivel a magyar nyelv eléggé nehéz felnéztem a Facebook-ra és megkerestem az egyetlen magyar ismerősömet akivel beszélgetni szoktam. Legnagyobb szerencsémre elérhető volt így kameráztunk egy-két órát. Náluk még csak kora délután volt így ráért viszont én már hajnali kettőkor már hulla fáradt voltam. Elköszöntünk egymástól és megbeszéltük, hogy ezentúl minden nap váltunk pár szót így én gyakorlom a nyelvet Ő meg csak röhög rajtam ha rosszat mondok.

* * *

Egy héttel később már egész jó napi rutinom volt ami körülbelül így nézett ki: Reggel korán felkeltem egész délelőtt edzettem utána délután matekoztam, magyar nyelvtant gyakoroltam, majd beszélgettem Ricsivel. Igen a magyar ismerősömmel aki fiú és akivel nagyon jóban lettünk. Louis-val is minden nap váltottam pár szót vagy pár hosszabb szót. Na jó, volt, hogy két órán keresztül beszélgettünk. Egészen jól elvoltam addig ameddig volt mit csinálnom és nem jutott eszembe Niall, mert ha ez megtörtént akkor úgy éreztem, hogy inkább meg se ismertem volna, hogy ne lett volna köze az életemhez. A kezdeti ürességet átvette a mardosó szív fájdalom. Én az előbbivel jobban ki voltam békülve, de nem maradt velem így szomorú búcsút vettünk egymástól. Mivel fogalmam sem volt, hogy rázhatnám le magamról a múltamat így extrém ötletekkel bombáztam Louis-t, hogy mit tervezek csinálni magammal. Az első ötletem a piercing volt, de azt mondta, ha megcsináltatom eljön Los Angeles-be és szét rúgja a seggemet. Aztán a kezdeti hülyeséget követte több száz másik és féltem, hogy lassan Louis ideg összeroppanást kap az ötleteimtől, de kitartott. Ezer köszönet érte, mert lehet, hogy már nem lennék itt. Az ominózus első Los Angeles-i beszélgetésünk óta nem hozta szóba Niall-t amiért ismét hálát mondtam. Ez idő alatt anyám kiakadt és nem hagyott békén mondván álljak neki tanulni és foglalkozzak a felvételivel is, de mindig visszautasítottam. Jobb ha nem tudja, hogy tanulok. Andy és Peet is kerestek telefonon nem is kevésszer, de képtelen voltam velük váltani párt szót is, mert nem akartam a sajnálatukat hallani. Küldtem nekik anyával egy-egy üzenetet és ennyi. A fiúkról pedig Louis-on kívül nem hallottam semmit. Joey is próbált meglátogatni viszont a szoba lányok lelkére kötöttem, hogy ne merjék beengedni különben repülnek és nem utolsó sorban nagyon sok volt amerikai osztálytársam is itt járt. Közülük egyetlen egynek örültem igazán önfeledten. Ő volt Benjamin a hasonló zenei ízléssel és old school öltözködéssel rendelkező barátom, akit a legjobban hiányoltam a Londoni évek során és neki köszönhetem azt is, hogy nem volt sok időm gondolkozni. Ezen kívül pedig az osztályfőnökömtől jött egy telefon miszerint le kell adnom a jelentkezésemet az Oxford-ra. Amit két napom belül meg is tettem tehát ez is el volt intézve. Viszont december végén felvételi meghallgatásra vissza kell repülnöm Londonba. És direkt a végére hagytam Tara-t. Ő azóta sem keresett, de hát így terveztem. Sikerült arra a pontra rátapintanom amiért tudom, hogy képtelen megbocsájtani. Talán nem is baj. Könnyebb így nekem is és neki is. Mikor felnéztem a matek feladatok megoldásából és az órára sandítottam olyan hirtelen csaptam be a könyvemet, hogy még saját magamat is megleptem vele. Elővettem a Mcbook-omat aztán ott hagytam bootolni és addig lementem a konyhába egy üveg ásvány vízért. A konyhába az egyik szobalány pizsamában ült és rám meredt.
-Remélem vacsorázni jön Miss Evens - mondta kissé parancsoló hangon.
Nem szeretem, ha így beszélnek velem. Senkitől sem viselem el. Tőle sem fogom.
-Azt hiszem Ellie nem magára tartozik, hogy mit csinálok a saját házamban - vigyorogtam rá gúnyosan, mire kissé eltorzult az arca és azt hiszem a fejében helyre kerültek az erő viszonyok.
Megadóan bólintott, majd elment a saját szobája felé és csendben becsukta az ajtót, én pedig vissza siettem a szobámba ahol Ricsi már videó hívást indított. Elfogadva lehuppantam az ágyamra és az ölembe húztam a gépet.
-Szia! - intettem a kamerába mosolyogva aztán a hirtelen mozdulattól elfintorodtam, mert a másik vállam nem éppen volt még a legjobb állapotban.
-Szia Sel! - üdvözölt Ő is kedvesen.
-Mit gondolsz - kezdtem, mert közben gondolkodnom kellett, hogy milyen szavakat kellene használnom - mennyi ideig kellene még gyakorolnom, hogy rendesen tudjak beszélni? - kérdeztem mire Ő elröhögte magát én pedig behúztam a nyakam hátha valamit rosszul mondtam.
-Végülis tíz másodperc alatt elmondtál egy összetett magyar mondatot gondolkodás nélkül - nevetett tovább aztán folytatta. -Neked már nem kell gyakorolnod. Szinte tökéletesen beszélsz magyarul - röhögött ki és most már én is csatlakoztam hozzá.
-Azért a kiejtésem szörnyű - gondolkodtam el.
-Vannak olyan szavak amiket angol akcentussal mondasz, de ezen ne csodálkozz. Sosem találkoztam még olyan külföldivel aki ilyen szépen beszélte a nyelvünket - mondta a szemöldökét felhúzva.
Megrántottam a vállamat mire ő megint elnevette magát. Ezért szeretek vele beszélgetni. Tudom, hogy nem használ ki. Ki mer röhögni és nem számít neki, hogy mennyire vagyok gazdag vagy, hogy hány Európa vagy Világ bajnokságot nyertem.
Másnap délután Benji látogatott meg és azt az utasítást adta, hogy rendesen öltözzek fel, mert most már elege van abból, hogy állandóan itthon ülök és nem csinálok semmit csak tanulok meg edzek. Én ugyan ellenkeztem, de nagyon úgy tűnt, hogy ez édes kevés így magamra rángattam egy feszülős farmert és egy kapucnis adidas pulcsit (természetesen segítséggel) magas szárú adidas cipővel és egy napszemüveggel. Mikor lementem az emeletről és Benji meglátott sírni kezdett a röhögéstől.
-Most mit röhögsz? - "háborodtam" fel. - Azonnal fejezd be te agyon lőtt és varrott idegbeteg! - röhögtem már én is.
-Vedd.. már.. le..azt..a pulcsit - nyögte ki nagy nehezen röhögve, hogy mit akar.
Rántottam egyet a vállamon majd lehúztam magamról a pulcsit ami alatt csak egy kék adidas ujjatlan volt alatta pedig a vállamat merevítő szerkezet amit leginkább eltakartam volna, hogy ne lássa senki. Benji bólintott majd kiléptünk a házból engem pedig megcsapott a nyári hangulat októberben. Kicsit furcsálltam, hogy nem kell megfagyni, de valahogy nem bántam.
-Hova megyünk? - kérdeztem amerikai akcentussal, bandzsítva, barna hajú barátomat.
-Először fodrászhoz aztán tetováló szalonba - ismertette a tervet én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá.
-Minek? Mind a két kezed tele van varrva - röhögtem fel hitetlenül.
Ömm igen. Említettem már, hogy Benji egy kicsit különc? Piercing van az alsó ajkában mind két oldalon, mind két keze tele van varrva színes tetoválással. Hosszú barna haját kivasalva és összekócolva hordja, ha mind ez még nem lenne elég a mostanában nem divat zenét részesítjük mind ketten előnyben ami ebben az esetben: nu metál, rock, punk. Ha jobban bele gondolok nem Benji egyáltalán nem lenne furcsa, ha nem lenne 18 éves.
Bekanyarodtunk az egyik sarkon aztán bementünk egy fodrász üzletbe.
-Sziasztok! -üdvözölt minket egy szőke hajú televarrt lány, majd Benji nyakába ugrott és megcsókolta.
-Sel Ő itt a barátnőm Felicity. Fel ő itt Selena - mutatott be minket egymásnak, majd leültetett ENGEM a fodrász székbe.
-Héé. Azt hittem Te jössz hajat vágatni - néztem rá mérgesen, mire kiröhögött.
-A haj vágás rád fér nem rám - nevetett folyamatosan.
Igaz is. Eléggé régen voltam már fodrásznál.és rá fért a hajamra egy vágás. Lassan már a derekamig ér és tiszta szálkás az alja. Belementem a hajvágásba, de még volt egy plusz kérésem.
-Biztos vagy ebben? - kérdezte grimaszolva Benji.
-Egészen - vigyorogtam rá a tükörből.
-Te tudod - rántotta meg a vállát aztán rám vigyorgott.
Mikor végeztünk és belenéztem a tükörbe kicsit elcsodálkoztam.
-Cool - nézett rám Benji mosolyogva.
-Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog állni a szőke haj - mosolygott rám Felicity is.
Tehát a hajam szőke lett. Világos szőke. Furcsa, de mindig azt mondják, ha valaki túl lép valamin akkor nagy változtatás megy végbe a külsején. Hát túl nem léptem rajta viszont a változtatás meg volt talán ezután a túl lépés is könnyebb lesz. Elköszönve Felicity-től a tetováló szalonba indultunk ahol Benji egy óra alatt magára varratott valami gyíkot aztán haza indultunk. A nap melegítette a hátamat ahogy végig sétáltunk az egyik utcán. Ez az egy dolog hiányzik Londonban néha. A meleg. Mikor odaértünk a házunkhoz beinvitáltam Benjit aki nagy nehezen engedett és bejött velem a házba. Éppen röhögtünk valamin mikor kinyitottam az ajtót és hirtelen kővé dermedve lefagyott az arcomról a mosoly ugyanis a nappaliban Louis állt és nem volt éppen barátságos a tekintete.
-Selena - ordította el magát.
Uppsz! Louis-t még életemben nem hallottam kiabálni. Biztos pipa volt.
-Szia Louis! Örülök, hogy látlak! - próbáltam oldani a feszültséget, de nem láttam rajta semmi mást csak mérhetetlen dühöt.
-Hogy nézel ki? Normális vagy? Mióta nem ettél? És ki az Isten ez? - kérdezte, de hallottam a hangján az elfojtott dühöt úgyhogy inkább Benji-hez fordultam aki még mindig sokkos állapotban nézte Louis-t mivel csak úgy leordította a fejünket.
-Holnap hívlak. Rendben? - kérdeztem aztán megszorítottam a kaját.
Erőtlenül bólintott majd kilépett az ajtón és becsukta maga után.
-Mióta nem ettél? - tette fel újra a kérdést.
-Louis nem jöhetsz csak úgy ide és kérhetsz számon, hogy mikor ettem utoljára és mit csináltam magammal - szorítottam össze a fogaimat, mert én is kezdtem egyre jobban ideges lenni.
-Óóó. Persze, igazad van. Semmi közöm a legjobb barátomhoz, hogy mit csinál magával, hogy hogy teszi tönkre magát! - nézett rám és a szemei szikrákat szórtak. - Utoljára kérdezem, mikor ettél utoljára?
-Tegnap este megettem egy fél csirkemellet - válaszoltam gúnyosan vigyorogva.
-Ezt nem hiszem el! - ordította el magát. -Te komolyan ennyire nem vagy észnél? Hány kilót fogytál?
-Louis, Te most komolyan az miatt vagy itt, hogy leordítsd a fejem azért  mert nem eszek? - kérdeztem vissza kapásból.
-Részben - bólintott szaggatottan.
-És még miért? - húztam fel a szemöldököm.
-Csak azért jöttem, hogy beszélgessünk és megnézzem, hogy vagy - vallotta be és a szemembe nézett - De rosszabbul nézel ki mint gondoltam.
-Akkor beszélgessünk - mondtam és leültem az óriási, fehér bőr kanapéra.
Louis követte a példámat, majd beszélni kezdett.
-Mióta elmentél minden a feje tetejére fordult. Tara-t alig látjuk. Nagyon megbántottad, de gondolom ez neked nem újdonság. Ezt akartad nem? - kérdezte, mire én egyszerűen bólintottam, Ő pedig folytatta. -A fiúk közül senki sem akar velem sem és Niall-el sem beszélni. Harry állandóan ki van kelve magából, hogy még azt sem hallgattad meg, hogy mi is a valóság. Liam amúgy is magába van fordulva Zayn pedig inkább Perrie-vel van. Niall pedig... - kezdte mire én megráztam a fejem és felállni készültem. -Bocs, nem beszélek többet Niall-ről, csak kérlek ezt had mondjam el - szólt és félre billentve a fejét rám sandított, mire én bólintottam.-Niall lassan bele őrül abba, hogy elmentél. Vagy idegbeteg és nem lehet hozzá szólni vagy a szobájában kuksol és nem beszél. Teljesen bekattant. Hiányzol neki Sel! Mindenkinek hiányzol! - nézett mélyen a szemembe.
A gondolataim ezerfelé cikáztak. Hallani akartam még róla, de képtelen voltam megkérni Louis-t, hogy meséljen még. Rossz volt hallani, hogy Niall min megy keresztül, de nem tehettem ellene semmit. Ő tette azt amit és én ezen nem tudok változtatni.
-Sel! - szólt halkan Louis, mire felkaptam a fejemet és rá néztem. -Mesélj magadról. Az érzéseidről. Had értsem meg, hogy gondolkodsz. Bár igaz, hogy nem régóta vagy a legjobb barátom, de képtelen vagyok megérteni, hogy min mész keresztül. Több mint egy hete szakítottatok Niall-el, de Te valami agyon tetovált sráccal mászkálsz ide-oda és nevetgélsz. Nem hiszem el, hogy Niall csak ennyit jelentett neked - mondta az arcom pedig eltorzult.
Miért? Miért kér erre? Ez a legkényesebb téma. Ezt tudnia kéne akár mennyi ideje is ismerjük egymást. Sosem meséltem senkinek magamról. Igaz ennek voltak olyan hátrányai, hogy hülyeségeket találtak ki rólam, de nem érdekelt, mert így titokban maradt, hogy miért is vagyok valójában ilyen. Az első értelmes gondolatom amit kitudtam nyögni az ez volt:
-UFO - nyögtem, mire Louis kitágult szemekkel és tátott szájjal meredt rám.
-Te most szórakozol velem? - ocsúdott fel és kérdőn felvonta a szemöldökét.
-A suliban azt terjesztették róla, hogy egy UFO vagyok. Sosem barátkoztam senkivel. Kitűnő tanuló voltam és már akkor EB-t nyertem. Azt mondták rólam, hogy UFO vagyok - tettem felháborodást.
-Sel! Arra kérlek, hogy mesélj magadról erre azzal rukkolsz elő, hogy a suliban azt mondták rólad, hogy UFO vagy. Nem! Ennyire nem lesz könnyű leráznod ezt a témát! Beszélned kell róla.
-Mit mondjak Louis, hogy milyen gyermek korom volt? Kíváncsi vagy a gyermek koromra? Nekem nem volt gyermek korom! Én nem játszottam a kertben a szüleimmel, nem autóztam az idióta autós szőnyegen, nem játszottam videojátékon,  nem beszélgettem hülyeségekről a barátnőimmel, nem jártam moziba mikor tinédzser lettem, nem jártam vásárolni a barátnőimmel, nem folytattam hülye beszélgetéseket egyetlen srác hajáról, vagy szeméről esetleg a döglesztő mosolyáról. Tudod mit csináltam? Tudod? - ordítottam, mire Ő megsemmisülten bólintott. -Miután megtanultam minden nap estig edzettem, nem a plázába mászkáltam a barátaimmal, mert nekem olyanok nem voltak. Az egész életemet a korcsolyázásra tettem fel. Tudod miért? Azért, hogy megfeleljek a kibaszott maximalista apámnak, hogy egyszer jöjjön el egy kibaszott versenyemre és szurkoljon nekem a pálya mellett. De tudod mit kaptam helyette minden egyes alkalommal? Egy hülye virágcsokrot egy hülye levéllel amiben leírja, hogy mennyire kibaszottul büszke rám. Kíváncsi voltál rá, hogy mi vagyok én? Egy érzéketlen, maximalista szörnyeteg amit apám csinált belőlem. A megfelelésbe fogok beledögleni, mert nincs másom. Nincs miért harcolnom vagy küzdenem, mint neked. Nekem nincsenek céljaim! - ordítottam és Louis elkerekedett szemekkel nézett rám.
Miután minden kiadtam magamból hihetetlenül megkönnyebbültem. Talán csak arra volt szükségem, hogy ne egyedül viseljem ezt a terhet. Az idegességtől még remegtem. Nem féltem attól, hogy Louis ezt valakinek is elmondaná, de attól féltem, hogy a következőkben ellenem fordíthatja.
-Sajnálom! - suttogta és a szemeiben könnyek csillogtak.
-Menj vissza Londonba Louis! Nekünk többé nincs egymáshoz közünk. Nincsen szükségem senkire az ég világon! - mondtam már visszanyerve a nyugodt hangnememet.
-Nem megyek sehova! Szükséged van rám! - suttogta.
-Nem! Nincsen és nem is lesz! Viszlát Louis - mosolyodtam el és nem éreztem semmi mást az ürességen kívül.
-Mond a szemembe, hogy nincs rám szükséged és elmegyek! - ordította.
Nem ismersz még eléggé Louis, gondoltam magamban és még szélesebben mosolyogtam.
-Nincs rád szükségem - mondtam ki könyörtelenül, Louis szemei pedig elkerekedtek.
-Te nem vagy ember! - suttogta és elment és pedig boldog voltam. Boldog, hogy megbánthattam azt az embert, akit szeretek, mert Ő volt az az ember a családomon kívül akit teljes szívemből szerettem és megbíztam benne. Az emberek sosem érzik annak a súlyát, hogy mi jár azzal, ha velem próbálnak megbarátkozni. Elviselhetetlen, érzéketlen lettem az évek során. És hogy hiányzik-e valami az életemből? Nem. Semmi az ég világon. Egyedül vagyok, voltam és egyedül is leszek addig amíg az életem véget nem ér és ez boldoggá tesz. Nincs szükségem senkire.
Gondolatok nélkül, üresen indultam fel a lépcsőn a szobám felé ahol kiálltam az üveg ajtó elé és csak néztem ki a fejemből. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de besötétedett, mire minden a helyére került bennem. Pár pillanattal később kopogást hallottam.
-Tessék - szóltam határozottan, mire az ajtó kitárult és az egyik szobalány lépett be rajta.
-Kisasszony! Látogatója érkezett, lenn vár magára - mondta majd hátat fordított és elindult a folyosón a lépcső felé.
Utána indultam és mikor a folyosón végig mentem már tudtam ki az. Vártam, hogy jönni fog, de nem számítottam rá ilyen hamar, de ha most, hát akkor most. Lesétáltam a lépcsőn és nem lepődtem meg. Viszont az Ő arcán meglepettséget láttam. Szörnyen nézett ki. Nyúzott haj, koszos ruha, kisírt szemek és feldagadt fej.
-Hát eljöttél - szóltam mosolyogva, mire Ő még jobban meglepődött és sírni kezdett.

16. Something never changes.

Sziasztok!

Világvége hangulat uralkodik rajtam. Beszélni nem szeretnék róla csak azért mondtam el, hogy tudjátok mihez kötni a rész eléggé deprimáló hatását. Jó olvasást!

Lots of Love, C.xx

Mikor Liam egy héttel ezelőtt bejelentette, hogy szakítottak Danielle-el egy kicsit mindenki megijedt. Rám  is rám tört az amúgy sem szűnni akaró kétségbe esés, hogy elvesztem Niall-t. Ennek ellenére mégis képtelen voltam akármit tenni, most pedig búcsú nélkül távoztam Londonból és a Milánó-ba tartó repülőn ülök. Csak Niall-nek hagytam egy üzenetet mi szerint nagyon sok dolgom volt. Részben ez igaz volt mivel meg kellett írnom azokat a leveleket amiket a balesetem óta minden verseny előtt megteszek. Igen. Búcsúlevelek. Félek, hogy újra történik valami és én A GONDOLATAIM és MIÉRTJEIM nélkül hagyom ott Őket. Igen, csupa nagy betűvel. Mivel jelentősen megsokszorozódtak a megírandó levelek száma én is idegesebb voltam a kelleténél, de készen lettek és megfelelő kezekbe adtam hátha tényleg megtörténik amitől félnek és erről versenyről már nem érek haza. Úgy ahogy akkor Ausztráliában. 

Kifelé nézegettem a kicsi ablakon ahonnan tisztán lehetett látni a nap által megvilágított bárányfelhőket amik így csillogó arany szegélyt kaptak. Gondolataimba merültem és félig szomorú voltam félig pedig boldog, mert újra láthatom Peet-et kevéssel több mint egy hónap után és aminek talán csak én örültem, hogy kezdem visszakapni a régi önmagam. Nem tudom melyik ominózus napon sírtam utoljára, de megfogadtam, hogy nem is a közeljövőben fogok újra "elgyengülni" vagy megbántódni. Az nem igazán én lennék. Most döbbenek rá, hogy az lettem akit annyira elítéltem. Az emberek változnak és nekem is kellene, de nem tudok. Megint arról a határról táncolok vissza felé a teljes sötétségbe. Talán, ha valaki taszítana rajtam egyet akkor elfogadnám, hogy én is lehetek ugyan olyan gondtalan tinédzser mint mások. Azonban ez eddig egy embernek sem sikerült.

-Kérjük kapcsolják be öveiket! Hamarosan megkezdjük a leszállást Milánó-ban - szólt bele a légiutas kísérő a mikrofonba én pedig szót fogadtam és alig vártam, hogy a gép leszálltával újra láthassam Peet-et.

-Hola - fogadott Peet-t óriási vigyorral az arcán.

-Te extraño - ugrottam a nyakába én is mosolyogva.

Egyébként Peet-tel van egy olyan jó szokásunk, hogy sokszor beszélünk keverten. Néha spanyolul, néha angolul vagy akár egy mondatba mind két nyelvet használjuk. Viszont, ha többen vagyunk akkor próbálunk ügyelni rá, hogy csak angolul beszéljük, ami nem minden esetben könnyű. Volt rá példa már, hogy Niall fordított Tara-nak, hogy miről is beszélünk. Miután túlestünk azon, hogy mennyire örülünk egymásnak és egymás szavába vágva meséltünk elindultunk a hotelbe. Pár perc alatt oda is értünk és elfoglaltuk a lakosztályunkat. Vasárnap lévén szabadnapot kaptunk úgyhogy miután kipakoltunk elmentünk várost nézni és természetesen gór cső alá vettük a pályát is ami nem messze volt a hoteltől. 

-Mikor jönnek Andy-ék? - kérdezte Peet elkalandozva pár perc hallgatás után. 

A pálya közepén ültem Peet pedig mellettem terült ki a nedves fűben. 

-Csak Andy jön - válaszoltam egyszerűen.

Peet elég furcsán nézett rám aztán témát váltott. Nem tudom, hogy tudta-e, hogy baj van, de ha igen akkor sem kérdezett rá amiért a mai napig is hálás vagyok.

* * * 

Másnap délelőtt már a pályán voltunk. Igazából csak egy hét múlva kezdődik a verseny, de már sokan ide utaztak edzeni vagy csak szemlélődni. A pálya mellett már építették fel a sátrakat ahol a versenyzők szoktak pihenni. Peet-tel mi együtt kértük a sátrat így a pálya egyik elszeparáltabb részébe kaptuk helyet ahonnan még lehet látni a versenyeket is. Oda sétáltunk és a szétnyitható székekbe ülve elkezdtük felvenni a korijainkat amikor megszólalt a telefonom. A kijelzőn Tara képe villogott. Nem voltam különösebben meglepve. Tudtam, hogy keresni fog és számon kéri, hogy miért léptem le egy szó nélkül, de mivel kezdem visszakapni régi önmagam nem különösebben érdekelt és úgy gondoltam Ő neki nincs joga beleszólni az én dolgaiba.

-Te meg mit képzelsz, hogy már megint szó nélkül lelépsz? Legalább hagynál magad után valami kis üzenetet, de semmi! - ordította a telefonba.

-Ha csak ezért hívtál akkor nincs miről beszélünk - válaszoltam teljesen higgadtan majd kinyomtam a telefont.

-Ki volt az? - nézett fel féloldalasan Peet a kori kötésből.

-Tara - válaszoltam egyszerűen a telefonomat pedig vissza dobtam a táskámba.

Peet nem kérdezett amiért ismét nagyon hálás voltam. Pár óra edzés után vissza mentünk a hotelbe ahol Andy várt minket és elmondta, hogy mit csináltunk a héten. Igazából a listát feleslges volt ismertetni, mert edzésen kívül nagyon már nem fogunk csinálni.

Péntek van és már csak két nap a versenyig és mi ismét megyünk edzeni. Lassan a pálya már meg sem közelíthető annyi kíváncsiskodó és riporter van a közelben. Ami pedig a legfelháborítóbb az egészben, ha egyel is találkozom nem az EB-vel kapcsolatban kérdeznek hanem, hogy hol van Niall?, Miért nem jött el Ő is? és még sorolhatnám a hasonló kérdéseket. Az ehhez hasonló kérdések az első napokban még idegesítőek voltak, most viszont már nem foglalkozom velük és nem érdekelnek, ha esetleg valamelyik riporter mégis feltesz egy vele kapcsolatos kérdést egyszerűen ott hagyom. Andy azt mondta ez pofátlanság, de valószínű csak azért mondja, hogy valami okossággal tömhesse a fejem. Ami pedig Andy-t illeti látom rajta, hogy örül, hogy visszakapott. Mikor kiszálltunk a  kocsiból egy régi francia ismerősömmel találtam magam szemben. Magasabb volt mint legutóbb találkoztunk és határozottan szőkébb is.

-Salut Joseph! - köszöntem neki és megöletem.

Jól elbeszélgettünk volna, de Andy utasított, hogy azonnal húzzak öltözni és utána edzeni. Francia barátomat is magunkkal hívtam aztán így edzettünk több órán keresztül. 

Mikor már besötétedett még mindig Joseph-el beszélgettem és megbeszéltük, hogy egy óra múlva találkozunk a hotel előtt és elmegyünk várost nézni. Andy nem támogatta az ötletet, de nem különösebben érdekelt így fogtam magam és leléptem. 

Éppen a főtéren sétálgattunk, mikor Joseph hirtelen témát váltott.

-Nagyon lefogytál - mért végig.

 -Csodálkozol? Három hete nem eszek rendesen - nevettem el magam végre őszintén.

-Beszéltem Joey-val - hajtotta le a fejét.

-Nem szeretnék Joey-ról beszélni. Mikor utoljára egy helyiségbe voltunk nem éppen jól sült el a dolog - mosolyogtam rá és a hangom is kedves maradt.

-Elmesélte, hogy mi történt . Azt hiszem megérthetnéd - nézett mélyen a szemebe.

-Őszintén! mit értsek meg, hogy ott hagyott, mert talált egy másik lányt és mikor nekem itt van Niall akkor próbál nekem az érzéseiről papaolni? Nem gondolod, hogy ezzel egy kicsit elkésett? - hadartam franciául Joseph pedig hatalmasra tágult szemekkel nézett rám.

-Hát nem tudod? - kérdezte, de most már a szája is tátva volt.

Egy pillanatra meglepődtem és a fejemben ezernyi gondolat kezdett kavarogni.

-Joseph miről beszélsz? - kérdeztem rezzenenéstelenül.

-Joey na azért hagyott el mert talált valaki mást. Évekig nyaggattam, hogy mondja el az igazat, de látom erre még mindig nem került sor. Már régóta úgy érzem, hogy el kell ezt mondanom - állt velem szemben és tényleg teljesen őszintének tűnt. 

Én levegőt nem tudtam venni. Vártam, hogy végre meg ossza velem, hogy miért is hagyott el akkor Joey. Igazából legszívesebben rá üvöltöttem volna, de egy szó sem jött ki a torkomon.

-Joey azért ment el, mert Andy elküldte. Azt mondta neki, hogy rossz hatással van rád és elküldte. Megengedte, hogy elbúcsúzzon tőled és kitaláljon valamit, de ennyi - mondta én pedig nem hittem a fülemnek. 

Annyi mindent éltem át azután, hogy elment Joey. Szenvedtem és ez mind Andy hibája. 

-Joey még mindig szerelmes beléd Sel!- mondta én pedig még jobban lefehéredtem.

annyi gondolat kavargott egyszerre a fejemben, hogy nem tudtam tovább koncentrálni Joeseph-re. Egyszerűen bocsánatot kértem tőle majd ott hagytam. Nem volt kedvem visszamenni a hotelbe és szembe nézni Andy-vel. Hazudott nekem két teljes éven keresztül. Utálnom kéne, de nem tudom. Hirtelen felindulásból a telefonom után nyúltam.

-Igen? - szólt bele egy kissé álmos hang.

-Igaz? Igaz, hogy azért mentél el mert Andy elküldött, igaz? - üvöltöttem a telefonba és hangom követelőző volt.

-Sel. Honnan tudsz erről? - kérdezte Joey és hangjában már nyoma sem volt álmosságnak inkább csak meglepődöttségnek.

-Nem fontos! Az igazságot akarom - üvöltöttem tovább.

-Igen Selena még mindig szerelmes vagyok beléd - suttogta a telefonba megsemmisülten.

A lélegzetem ismét elakadt és én nem tudtam megszólalni. Valahol mélyen hittem benne, hogy ezt a hülyeséget csak Joseph találta ki, de nem szembe kellett néznem vele, hogy átvertek. A kezemben lévő telefont nemes egyszerűséggel a földhöz vágtam ami darabjaira törött majd elindultam a keskeny utcán és csak gondolkodtam. A keserűség keveredett a csalódással, a kétségbe esés a csodálattal, a hitetlenség a reménnyel. Csupa ellentmondásba ütköztem az elmúlt hónapokban. Niall mellett talán életem legszebb két hónapját töltöttem, de ez így is marad ezek után? Képes leszek a szemébe nézni és elmondani neki, hogy félek? Félek attól, hogy elveszítem, hogy nem látom többé, hogy hiányzik és leginkább azt, hogy szerelmes vagyok belé, mert kétség sem fér hozzá, hogy az vagyok. Szerelmes vagyok Niall-be. De vajon Joey-ba is szerelmes vagyok?

Másnap reggel még mindig sétáltam. Hűvös volt a reggel. Igaz október volt ez itt nem nagyon számított. Ilyenkor még mindig meleg van és sok a turista. Sokan meg is néztek mikor szembe jöttek velem és sokan kértek autogrammot meg fényképet. Teljesítettem a kéréseket, de nem éppen voltam a legjobb passzban így a beszélgetés és a kedvesség már elmaradt. Mikor beléptem a hotelba a hallban Peet, Joseph és Andy várakozott, mikor pedig észre vettek mind a hárman felugrottak és felém siettek. Egyszerűen felemeltem a kezem és megállítottam Őket.

-Hol voltál az Isten szerelmére a frászt hoztad ránk - kezdte Andy idegesen.

-Neked mostantól fogva semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok - kezdtem bele a mondandómba teljes nyugodtsággal. - Hogy hazudhattál nekem? Mégis, hogy a jó büdös francba képzelted ezt? - kérdeztem és mind hármuknak elkerekedett a szeme. Sosem szoktam vulgáris szavakat használni és így beszélni másokkal, de most már annyira nem érdekelt az egész, hogy simán a fejéhez vágtam ilyet. - Semmi közöd nem volt ahhoz ami kettőnk között volt Joey-val. Mit gondoltál, hogy nem derül ki? Hogy az egészet besöpröd majd a szőnyeg alá és meg nem tettnek nyilvánítod a dolgot? Kinek hiszed magad, hogy beleszólj a magán életembe? Ezentúl nincs közöd hozzám. Eldöntheted, hogy Te mész el vagy én! Ez az utolsó versenyünk együtt! Soha többé nem akarlak látni! - üvöltöttem és már a sírás határán álltam, de erőt vettem magamon és magabiztos léptekkel a lifthez mentem.

Hétfőn hajnalba keltem és összepakolva a cuccomat egyedül indultam ki a pályára. Tegnap nem beszéltem senkivel még Peet-tel sem. Megbántam a szombati viselkedésemet. Hiányoltam Andy-t, hogy nincs mellettem nem ad tanácsokat, de nem akartam meghátrálni a büszkeségem bánná. Tegnap többször is próbált beszélni velem, de mindig elküldtem nem is tudom miért talán féltem, hogy ezek után, hogy fogok a szemébe nézni. Éppen a folyosón álltam és a liftet vártam mikor kivágódott az egyik szoba ajtaja és Andy lépett ki rajta. Elfordultam a liftől és a lépcső felé indultam, mikor Andy utánam szót.
-Sel kérlek várj! - szólt halkan és hangja fáradt volt.
-Miért várjak Andy, hogy megmagyarázhasd a semmit? - kérdeztem és szememben könnyek gyűltek.
-Nem azt mondtam Joey-nak, hogy menjen el és hagyjon békén azt mondtam neki, hogy szokjon le a drogokról vagy menjen el! Nem ellened irányult az, hogy elküldtem. Azt hittem érted megtudja csinálni, de nem tudta. Lehet, hogy szerelmes volt beléd, de a drogokat  jobban szerette mint téged! - mondta nekem pedig könnyek gyűltek a szemembe és a nyakába borulva átöleltem.
Andy csak esetlenül állt és simogatta a hátamat aztán eltolt magától.
-Niall mellett sokkal jobb helyed van. Neked mellette kell lenned. Szerelmes vagy beléd és Ő is beléd - nézett mélyen a szemembe én pedig esetlenül bólintottam.
-Sajnálom! - nyögtem ki nagy nehezen aztán újra átöleltem.
Igaza volt, de én mégis feszélyezve éreztem magam. Nem akartam magamat kiadni senkinek. Az évek során megtanultam, hogy csak magamban bízhatok és azzal, ha még közelebb engedném magamhoz Niall-t a büszkeségemet sérteném meg. Makacs voltam pedig tudtam, hogy ezzel saját magamnak teszek rosszat.
Miután Andy visszaterelt a szobámba és megbeszéltünk mindent, újra mint a réginek éreztem csak valahogy mégis más volt. A múltam már nem kísértett nem tettem fel magamban minden nap ugyan azt a kérdést, hogy miért nem voltam elég jó Joey-nak, mert szükségtelen volt.
A pályára kiérve Andy tanácsokkal látott el minket. Miközben kerestük a pályához leg megfelelőbb görgőt Peet-tel beszélgettem.
-Minden rendben van? - kérdezte esetlenül.
-Igen, azt hiszem minden a régi - mosolyogtam rá kedvesen.
-Itt van Tara - nézett rám és láttam rajta, hogy eléggé frusztrálja a dolog, hogy nem mondta előbb.
Erre nem tudtam mit mondani csak megvontam a vállamat aztán felálltam a székről és a pályára indultam. Peet is jött utánam és elkezdtük a bemelegítést. Egyre jobban kezdtem izgulni volt bennem némi verseny drukk. 

Délelőtt volt a verseny megnyitója utána pedig kezdődtek a futamok. Jó szokásomhoz híven a székemben ültem a fejemen egy fejhallgató volt amiből üvöltött valami nu metál zenekar egyik albuma és a fejemre a széldzsekimet húztam, hogy ki tudjam kapcsolni a körülöttem lévő dolgokat és csak a saját futamomra tudjak koncentrálni. Peet azt hiszem valahol mellettem kalésztolt és nem tudta mit kezdjen magával. Pár perc múlva Andy kezdte bökködni a vállamat és tudtam, hogy most jövök én. Lehúztam a fejemről a dzsekit és fejhallgatót aztán előkerestem a bemelegítő krémemet és Andy kezébe nyomtam. Határozott, durva mozdulatokkal kezdte belemasszírozni a lábamba a krémet ami ennek hatására égni kezdett és tiszta vörös lett az egész. A levegőben pedig eukaliptusz és citromolaj illat terjengett aminek hatására a gyomrom görcsbe rándult a lélegzetem felgyorsult a szívem pedig ezerrel verni kezdett.
-Nyugodj meg! Menni fog! - mosolygott rám Andy majd elmagyarázta honnan fogja adni az instrukciókat a futam alatt amire csak félig tudtam figyelni, de azért bólintottam.
-Sok sikert! - ölelt meg Peet majd mind ketten az utamra engedtem, merthogy én következtem.
Remegő lábbal léptem a versenybíróhoz aki kedvesen rám mosolygott és váltottunk pár szót, majd elővette a papírját és sorba mondva a neveket beállított minket a rajtvonalhoz. felálltunk és már csak arra vártunk, hogy az indító bíró elindítsa a futamot. Az a néhány másodperc olyan lassan telt el és olyan stresszes voltam, hogy egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy megnyerem a versenyt. aztán hallottam a rajtpisztolyt és elindult a futam. Az első fele a versenynek egyáltalán nem volt kemény. Végig én vezettem a sort és én diktáltam a tempót aztán gondoltam adok esély a többi lánynak is és átadtam a helyem a mögöttem jövőnek.
-Ennyit Selena Evens-ről - nyögte ki gúnyosan, lihegve én pedig csak rá mosolyogtam és figyeltem ahogy tovább szenvedve próbálja tartani a tempómat.
-Selena mi az Istent csinálsz? Indulj vissza előre - hallottam meg Andy ideges hangját az egyik kanyar bemenetnél.
Tudtam mit csinálok és nem voltam hajlandó szót fogadni. szél árnyékba mentem pár kört a szőke lány mögött aztán megelégeltem a lassú tempót és simán elmentem mellette, mire a szemei óriásira tágultak. Csak rá mosolyogtam aztán a kezemet használva egy újabb és jóval gyorsabb tempót kezdtem diktálni úgyhogy a verseny végére volt egy jó 15-20 méter előnyöm a bollyal szemben. miután végeztem fáradtnak éreztem magam, de nem éreztem azt, hogy mindent ki adtam volna magamból. még mindig ideges volt és meg akartam mutatni, hogy mire is vagyok képes. Az utolsó egy hónap minden napján erre a három napra készültem és nem vagyok hajlandó úgy elmenni, hogy nem mutatom meg mire vagyok képes.

Szerda van és mivel a verseny eddig összes futamát megnyertem már tudtam, hogy én leszek újra az Európa bajnok az összesített pontozás miatt. A mai napra már csak egyetlen egy futamom marad a leghosszabb. Húszezer méter. igaz sprint távokon vagyok a legjobb mégis élvezem, ha hosszú távon is kipróbálhatom magam és versenyezhetek. mikor a pályán kiszálltam a kocsiból körbe vettek a riporterek és a fotósok. Ők is tudták már a végeredményt és csak azt kérdezgették, hogy milyen megvédeni az EB címemet. Röviden válaszoltam nekik, mert a enyém volt az első futam ma és sietnem kellett bemelegíteni és öltözni. Andy sietett a segítségemre  aki kirángatott a tömegből majd a sátrunkhoz vezetve újabb és újabb instrukciókkal látott el.  Fél órán belül már a rajtnál álltam és mikor megfújták a sípot elindultam.

*.Niall szemszöge.*

  

Reggel korán keltem és már az első futamon kinn voltam ami Sel utolsó futama volt. Rettenetesen szurkoltam neki ebben a három napban és úgy érzem jobb, hogy nem tudtam, hogy itt vagyok. Lehet máshogy sültek volna el a dolgok. Most már látom, hogy miért készült állandóan erre a versenyre. Annyira exkluzív annyi privát és annyira bensőségesen kezelik a versenyzőket mintha ez lenne az év eseménye. Viszont ami a legjobb, hogy itt én is csak egy néző vagyok és senki sem szentel rám figyelmet. Teljesen észre vétlen tudok maradni és élvezem. Nagyon szeretem a rajongóimat, de nekünk is kell egy kis kikapcsolódás hát most megkaptam. Sel-t reggel a riporterek legnagyobb körében találtam meg ahol éppen olyan kérdésekkel bombázták, hogy milyen újra Európa bajnoknak lenni. Ezt nem igazán értettem, de megjegyeztem és gondoltam majd rákérdezek Andy-nél.
Fél órával később Sel már a rajtvonalnál állt én pedig odamentem Andy-hez aki kedvesen üdvözölt.
-Hogy értik hogy megvédte az Európa bajnoki címét? Még nincs is vége a versenynek - néztem rá némi töprengés után.
Andy erre elnevette magát.
-Niall! Sel most már akármit csinálhat mindenképpen első lesz. A korcsolyában összesített versenyek vannak. Az összes versenyét megnyerte és mr csak ez van neki hátra tehát, ha ezt nem is nyeri meg akkor is Európa bajnok lesz - mosolygott én pedig megértettem a dolgot, de megint jött a következő kérdés.
-És most miért csengetnek? - néztem rá csodálkozva.
-Ez a leghosszabb táv a versenyen és itt nem a beérkezés sorrendje szerint lesznek a helyezettek hanem aszerint, hogy ki hány pontot kap a futam közben. Minden második körben az első és a második kap pontot. Ezeket összeadják és az nyer akinek a legtöbb pontja van - mondta majd elnevette magát.
-Így már érthető - nevettem fel én is majd ránéztem.
Andy szája tátva maradt és az arcán csak rémületet láttam. Arra kaptam a fejem ahova Ő is majd nekem is elállt a lélegzetem. A legtöbben a földön feküdtek és tiszta sebes volt mindegyikőjük köztük Sel is. eluralkodott rajtam a pánik érzése és hirtelen felindulásból futni kezdtem a barátnőm felé, de andy elkapta a kezemet.
-Ne! - mondta a fülembe. -Ha bemész kizárják a versenyből - mondta nekem pedig nem volt erőm ellenkezni.
Nagy nehezen sikerült levennem a szemem Sel-ről aki éppen felállni készült de az egyik kezét furcsán tartotta és Tara-t kezdtem keresni. mikor megakadt a szemem rajta csak azt láttam, hogy kiabál és Peet fogja a kezét, hogy ne tudjon befutni a pályára.
A gondolataim ezerfelé cikáztak, de a barátnőmet figyelve valami nagyon nem tetszett rajta. Beért a célba és Ő lett az újdon sült Európa bajnok, de miután átment a célvonalon mentősök futottak oda hozzá, én pedig még jobban kétségbe estem.
-Niall! Menj vissza a hotelbe! Később értesítelek, hogy mi történt - szólt rám Andy, én pedig erőtlenül bólintottam, de nem tudtam mozdulni.

*.Sel szemszöge.*

Leültem egy hordágyra és két férfi kezdett kérdezgetni, hogy jól vagyok-e. Igazából nagyon nem voltam jól, de jelen pillanatban nem érdekelt semmi csak, hogy legyek túl azon, hogy vissza rakják a vállam. Nem éreztem a bal kezemet, de ezen kívül nem volt semmilyen sérülésem, csak egy apró horzsolás a könyökömön és a lapockámon.
-Most visszarakom a vállát. Rendben? - kérdezte a testesebb, kopasz doki én pedig bólintottam.
Hallottam egy roppanást aztán utána már éreztem is. Olyan intenzív volt és annyira fájdalmas, hogy az leírhatatlan. hirtelen meghallottam a saját hangomat ahogy felsikítok. A hangom távoli volt, keseredett és félelmetes. A hideg is kirázott tőle. A pálya mellett volt egy sport centrum ahova bevittek röntgenre és megállapították, hogy megrepedt a bal kulcscsontom. Kaptam rá egy merevítő pántot és egy elég erős fájdalom csillapítót plusz még felírtak hozzá néhány ugyanilyen injekciót amit adhatok be saját magamnak. Csodálatos. Réveteg tekintette és két biztonsági őrrel mentem ki a tömegbe ahol mindenki riportot akart velem készíteni. Válaszoltam néhány kérdésre és elmondtam, hogy semmi komolyabb bajom majd megkerestem Andy-t. Vele is beszéltem bár ő volt az első aki tudott róla, hogy velem mi történt. Elkértem tőle a kocsikulcsot és kiindultam a parkolóba pár cuccomért amikor valaki elkapta az ép karomat. Tara volt az. Ne lepődtem meg rajta tudtam, hogy valamikor a verseny folyamán majd el akar velem beszélgetni. Eldöntöttem magamban, hogy akármennyire is fáj elküldöm, hogy ne okozzak neki több csalódást. Nincs szüksége rám, csak nekem rá, de nem akarom kihasználni. Így maradt az alternatív verzió miszerint elküldöm a tőlem telhető legközömbösebben ami neki fájni fog és békén hagy. Remélhetőleg örökre.
-Sel - szólított meg eléggé halkan.-Beszélnünk kell - mondta én pedig nem tetszésemet a fintorral fejeztem ki, de Ő folytatta.
-Elég rég óta ránk fért volna, hogy megbeszéljük a dolgokat. Egy ideje, amit szerintem te is észrevettél, teljesen megváltozott a kapcsolatunk. Azt hittem ez idővel elmúlik majd és minden rendeződik, de nem így lett. Most is mikor tudod, hogy itt vagyok és szurkolok neked, eszedbe sem jut odajönni hozzám. Azt várod, hogy megkeresselek, sőt úgy érezem nem is keresed már a társaságom. Szó nélkül ott hagysz, de nem csak engem, hanem azokat is akiket még egy ideje barátaidnak mondtál. Semmit sem osztasz meg velem, mindent másoktól kell megtudnom. Rám vágod a telefont, mikor én csak rólad akarok megtudni információt. Hol van az a Sel akivel a vidámparkban nevettünk hasfájásig, akivel csak semmittevés közben is jól éreztem magam?  Hol van az a Sel akit bármikor felhívhattam, akire mindig számíthattam, akivel mindent megbeszélhettem? Hol van a régi Sel? - nézett rám könnyes szemmel, de nem láthatott rajtam semmi reakciót, mert az arcom rezzenéstelen maradt aztán lassan gyúnyos vigyorra húztam a számat.. 
-Az a Sel sosem létezett – válaszoltam szemrehányóan, majd hátat fordítva nyugodtan elsétáltam és otthagytam.
Időközben elég sok riporter meg fotós gyűlt körénk akiknek gondolom egy címlap sztorira fájt a foguk. Hát megkapták. Régen szerettem az ilyen drámai távozásokat, de a mai nappal ezt is megutáltam, mert így kellett itt hagynom Tara-t. Talán életem legnagyobb hibáját követtem el, de jelenleg ez sem érdekelt. Nem sírtam, nem voltam szomorú, nem éreztem semmit. Csupán csak teljesen üres voltam. Pontosan úgy mint régen. Tehát üdv újra itthon, régi önmagam.

Másnap reggel arra keltem, hogy kopognak az ajtómat majd utána megjött a jól megérdemelt fájdalom. Talán Tara miatt vezekeltem nem tudom, de egyenlőre még nem adtam be magamnak semmiféle injekciót a fájdalom ellen. Kimásztam az ágyból és mikor kinyitottam azt megrökönyödve láttam, hogy az ajtóban Niall állt. Napszemüvegben lazán beállított hajjal, egy fekete sima polóval, egy farmerrel és egy fekete vans cipővel. Ilyenkor döbbenek mindig rá, hogy mennyire szerelmes vagyok belé. Levette a napszemüvegét majd amikor félre álltam az  ajtóból lazán belépett a szobámba.
-Hogy kerülsz ide? - kérdeztem rezzenéstelenül. 
Niall-el is ugyan az volt a tervem mint Tara-val. Elküldöm és így nem fogok senkinek semmilyen elszámolni valóval tartozni. Vágytam a régi szabadságomra.
-Itt vagyok vasárnap óta - válaszolta lazán majd a szemebe nézett és közelebb lépett hozzám. -Azt hiszem meg kell beszélnünk valamit - ült le az ágyra és megakadt a szeme az injekciókon. 
Nem mondott semmit, de láttam az arcán, hogy megdöbbent.
-Rendben vagy? - kérdezte, de tudtam, hogy nem ezért jött.
-Nem ugorhatjuk át ezt a részt? - kérdeztem az ablakhoz sétálva és kinéztem rajta.
Egy parkra nyílt az ablakom. Most nem játszott senki én pedig csak bámultam az egyik fát. Az időjárás eléggé megváltozott már már fújt a szél és teljesen be volt borulva az ég. 
-Mi volt ez tegnap Tara-val? És mi van velünk? Miért távolodtál el tőlem? Mit tettem Lena? - kérdezte nekem pedig összeszorult a gyomrom a név hallatán.
-Menj el Niall! Vége! Nekünk nincs jövőnk együtt. Azt hiszem ez egy tévedés volt - mondtam és már a sírás határán álltam hangom mégis nyugodt volt és magabiztos.
-Miről beszél?  - hangja hisztérikus lett. - Ezt nem hiszem el! Hazudsz! Mond a szemebe, hogy menjek el és elmegyek ígérem - mondta én pedig erőt gyűjtöttem, de képtelen voltam meg tenni.
Mögém állt és a jobb vállamra tette a kezét majd maga felé fordított és megcsókolt. Ajkai ugyan olyan követelőzőek voltak mint mikor először megcsókolt. A forróság átjárta a testemet és a hideg is futkosott a hátamon. A gyomor pedig hirtelen összehúzódott. Egész testemben bizseregtem. Mikor elváltak ajkaink kedvesen rám mosolygott megsimította az arcomat, nyomott még egy puszit a homlokomra és kifelé indult a szobámból.
-Otthon várlak! - mondta majd kiment én pedig nem tudtam felocsúdni a döbbenettől. 

Egyedül reggeliztem az ebédlőben fájós vállal és mikor behozták a reggeli újságot megakadt a szemem a címlap fotón. Hirten az édes palacsintának keserű íze lett a számba és legszívesebben kiköptem volna. Megfogtam az újságot és olvasni kezdtem.
-Ez nem lehet igaz - suttogtam és azt hittem rosszul leszek.

15. Learn to love again

Sziasztok!

Sajnálom, hogy egy hónapja nem volt új rész, de nem voltam éppen a legjobb passzban. Nem válaszoltam semmilyen cserei kérésre sem. Nagyon sajnálom a közeljövőben ígérem időt fogok rá szakítani és ezúton szeretném megköszönni a díjakat is amiket nekem adtak! Nem lopom tovább az időtöket jó olvasást!

Lots of  Love, C.xx

Kavargó érzéseimet a kelletlen lágy hang utasította nyugalomra.

-Azt hiszem tartozom egy bocsánat kéréssel - hangja bűnbánó volt és mély kék szemei bocsánatért esedeztek.

-Nem tartozol nekem semmivel! - néztem a szemébe idegesen, hangom mégis nyugodt maradt. - Csak menj el és hagyj békén! Nincs rád szükségem - mondtam és becsaptam az ajtót majd a földre huppanva halk zokogásba kezdtem.

Ismét azok a furcsa érzések. Amikor azt hittem végre minden a helyére kerül az életemben akkor jön Ő és hozza magával a régi érzéseket. Úgy éreztem magam mint mikor a hosszú munkával felépített dominók sora egy finom és véletlen érintés után felborul. Csak egyet érintesz meg mégis visszafordíthatatlanul és megállíthatatlanul borul vele az összes többi. Te nem tudsz mást csinálni mint nézni ahogy a világ amit létrehoztál pár pillanat leforgása alatt a darabjaira hull. Tehetetlen vagy. Csak egy bábú a saját életedben. Kapálózol még sincs meg az a biztos pont amiben kapaszkodhatsz és tudod, hogy a helyén tart.

El kell mennem, ez volt az első és utolsó használható gondolatom. De ugyan mégis kit akarok becsapni? Hova mehetnék? Mit kezdhetnék magammal? Az érzéseimet nem tudom csak úgy kikerülni és eldobni az egyik sarokba. Butaság. Régen is képes voltam rá most is meg tudom csinálni. 

Csak állj fel!, hallottam meg a hangot a fejemben és engedelmeskedtem neki.

* * *

Ismét péntek van. A kocsimban ülök és a reggeli szürkületben mikor még minden kihalt és az iskolába tartok. Holnap van Niall meglepetés bulija és ami Őt illeti a bál óta alig voltunk együtt. Ami ennél meg furcsább, hogy valamilyen szinten örülök is ennek. Félelmetes mennyi időt gondolkodom azon mi lenne ha itt hagynám London-t és elutaznék valahova ahol senki sem talál meg. Félek Niall szemébe nézni. Félek, hogy meglátja a bizonytalanságomat. Félek mindentől. Nagyon úgy néz ki, hogy ingoványos területre értem és minden lépésemet jól meg kell fontolnom különben akármikor elsüllyedhetek. Nem kértem tanácsot senkitől. Nem mondtam el a problémámat senkinek. Én még mindig ugyan az az önálló ember vagyok aki akkor voltam mikor nem voltak barátaim. Tudom, hogy csak magamra támaszkodhatok és csak egyedül oldhatom meg ezt a problémát. Nincs szükségem barátokra. A régi önmagam akarok lenni. 

-Evens az istenért használd a láb izmaidat könyörgöm - hallottam meg Andy válogatott kedvességét a tornateremben ahol az ideiglenes pályát alakította a ki az EB előtt.

Lassan vége a délelőtti edzésnek és úgy döntöttem benézek a stúdióba a fiúkhoz ha végeztem.
-Jó elég lesz. Délután találkozunk - mondta a kínzás mestere majd távozott az üveg ajtón.
A padhoz indultam és levettem a korimat. Összepakoltam a cuccomat és leindultam a kocsihoz.
Mikor a stúdióhoz értem kivettem két dobozos kólát a csomag tartóból és beléptem a stúdióba. Mivel a héten már többször is voltam itt a portás csak intett és mondta, hogy a fiúkat az ötös stúdióba találom meg. Végig mentem a piros szőnyeggel borított folyosón és szembe találtam magam Louis-val. Elég furcsán nézett rám. Mióta Ők stúdióznak én meg folyamatosan edzek keveset tudtunk úgy beszélgetni mint régen. Hiányoztak is ezek a dolgok, de tisztában voltam vele ha vége az EB-nek talán újra ugyan olyan lesz minden.
Louis beleugrott a nyakamba és átölelt amit készséggel viszonoztam. Nem mondott semmit. Nem kérdezett semmit, de Ő tisztában volt vele, hogy valami nincs rendben körülöttem. Jól esett, hogy nem zargat folyamatosan olyan kérdésekkel mint anya és csak illedelmesen érdeklődik a hogy létem felől.
-Hiányoztál már! - suttogta a fülembe.
-Te is nekem - toltam el magamtól és megeresztettem egy gyenge mosolyt.
Louis-nak szerintem elég volt a szentimentális érzelmek kimutatásból és egyből a kezemben lévő kólákat kezdte vizsgálgatni. Az arcán egy ördögi mosoly terült el és a far zsebében kezdett el kutakodni. Mikor megtalálta amit keresett még ördögibben kezdett vigyorogni és az orom alá nyomott egy kibontatlan doboz mentos-t. Hitetlenül nevettem fel és már kezdtem jobban érezni magamat.
-Szerintem az is elég ha felrázzuk és kirakjuk az asztalra valaki biztos kibontja - néztem rá én is vigyorogva.
Louis elég furcsa hangokat kezdett kiadni valahol a köhögés és a nevetés között lehetett.
-Szerzek egy lapot és ráírjuk, hogy "Harry" aztán kirakjuk az asztalra - csapta össze és dörzsölni kezdte a kezeit.
Csak nevetve bólintottam és elindultunk a felfedező utunkra, hogy papírt meg tollat szerezzünk. Az első asszisztens akivel találkoztunk szívesen adott nekünk mind kettőt. Miután kiraktuk az asztalra a felrázott kólát meg a lapot elbújtunk az egyik kiálló fal mögé és egymás hegyén hátán néztük mikor ér vissza Harry, mert állítólag bevásárolni ment. Már öt perce unatkoztunk mikor valami mozgolódást hallottunk. Felugrottunk a helyünkről és kidugtuk a fejünket. Háttal Paul állt nekünk és a kólát nézegette. Felnéztem Louis-ra aki még jobban vigyorgott.
-Egyre jobban tetszik - suttogta és már majdnem hangosan is elnevette magát.
Én nem tartottam annyira jó ötletnek, de mit lehetett már tenni. Paul körülnézett, felvette a doboz kólát és kinyitotta abban a pillanatban ahogy kinyílt a habos kóla beterített mindent. Az egész felsőtestét és a fejét is beborította a ragacsos folyadék, de emellett annyira megijed, hogy felugrott és majdnem seggre esett. Louis-val szinte egyszerre kezdtünk el hisztérikusan röhögni. Mikor Paul meghallotta és ránk nézett az arca vörös lett és üvölteni kezdett.
-SELENA, LOUIS EZÉRT MÉG NAGYON MEGFIZETTEK! - ordította teli torokból a kólás dobozt a sarokba dobta és megindult felénk.
Louis-val összenéztünk, sikítani kezdtünk majd egymást lökködve kezdtünk el sprintelni a folyosó vége felé ahonnan egy ajtó nyílt és így körbe lehetett menni az egész stúdión. Én futottam elől sikítva, Louis utánam szintén sikítva mögöttünk pedig Paul üvöltve. Minden ajtó szinte egyszerre nyílt ki ahogy végig futottunk a folyosón és értetlen arcokkal találtuk magunkat szembe. Mikor ismét portához értünk éppen Tara meg Harry készült bejönni az ajtón mikor megláttak minket először értetlenül pislogtak aztán kitört belőlük a röhögés.
-Ezt neked szántam volna - futott el sikítva Harry mellett.
Harry erre még jobban elkezdett röhögni. Ahogy futottunk tovább a folyosón Niall éppen készült kijönni a stúdió szobából. Én a kezem meg az ajtó alatt bebújtam Louis pedig követett.
-Zárd be! - sikítottuk szinte egyszerre.
Mivel Niall nem éppen arról híres, hogy gyorsan lereagálja a dolgokat hárman estünk neki az ajtónak, hogy Paul ne tudjon bejönni.
-Mi a jó istent csináltatok? - kérdezte Zayn mikor nyomni kezdtük az ajtót.
-Hát ez egy hosszú történet - néztünk össze Lou-val és nevetni kezdtünk.
-ENGEDJETEK BE! - üvöltötte Paul.
-Követeléseink vannak - kiabáltam vissza.
A két fiú értetlen fejjel nézett rám majd kuncogni kezdtek.
-Mit akartok?  - kérdezte Paul.
-PIZZÁT! - üvöltötte Niall.
-Én csak azt, hogy ne büntess meg minket - nevettem el magam.
-Az megoldható, de pizzát nem kaptok - egyezett bele Paul mire hirtelen mindhárman elléptünk az ajtótól Ő pedig beesett rajta.
Elég ronda fejet vágott, de nem foglalkoztunk vele csak röhögtünk. Paul után Harry lépett be az ajtón.
-Ki kér pizzát? - kérdezte mire mindenkiből kitört a röhögés Harry pedig eléggé furcsán nézett ránk.
Ránéztem az órámra és felszisszentem.
-Mennem kell - mondtam és intettem majd kirohantam a stúdióból a kocsimhoz.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki bökköd. Felnyögtem majd kinyitottam a szemem és Taraval találtam magam szemben aki a mankójával bökködte a takarókupacot az ágyban ami én voltam.
-Hálátlan csitri - nyöszörögtem rekedten. -Megmentettem az életed és ez a hála?
-Azért annyira nem volt súlyos a helyzet - nevetett és abba hagyta a kínzásomat.
-Hány óra? - kérdeztem csukott szemmel.
-Lassan egy. Miért? - mosolygott majd leült az ágyam szélére.
Nem válaszoltam csak megint nyögni kezdtem.
-Mit veszel fel Niall és Liam bulijára? - kérdezte és hangja komoly lett.
-Pizsamába megyek - válaszoltam szórakozottan mire Tara elkezdett nevetni.
-Mi a helyzet Niall-el? - tette fel az újabb kérdését és hangjában már szemernyi jó kedv sem vegyült.
-Mi lenne? Meg vagyunk - próbáltam terelni a témát ami a jelek szerint bejött, mert Tara nem kérdezett többet.

A buli előtt egy órával fenn a gardrób szobába ültünk és a ruháim között válogattunk mikor hirtelen megszólaltam.
-Csütörtökön Joey itt járt - mondtam és a mondat végére a hangom szinte suttogássá halkult.
Ahogy kimondtam Tara keze hirtelen megdermedt a ruháim között.
-Mond, hogy nem csaltad meg Niall-t - nézett rám rémülettel teli tekintettel.

Megráztam a fejem mire hangosan kifújta az eddig benn tartott levegőt.
-Mit akart? - kérdezte maró gúnnyal a hangjában.
-Bocsánatot kérni - válaszoltam és lelki szemeim előtt újra megjelent a bocsánatért esedező mély kék szem párt mire belém hasított a fájdalom.
-Ez lesz az! - kiáltott fel és kiráncigált a szekrényből egy fekete fodros combközépig érő koktél ruhát.
-Muszáj? - kérdezte olyan hanggal mint akit éppen kínoznak.
Tara ellent mondást nem tűrő szemmel meredt rám és komolyan bólintott. A szekrényből még kihalászott egy blézert és egy fekete magassarkút is majd a fürdőbe küldött öltözni.
Miután mindennel végeztünk magamra hagyott én pedig a tükörbe néztem. Meglepődve láttam, hogy fogytam vagy öt kilót, kiállnak a csontjaim, arcom beesett, fáradt és szemem alatt még ennyi sminkkel is fekete karikák húzódnak. Az elmúlt két hétre gondoltam, hogy mennyi mindenen mentem keresztül. Nem csoda, hogy így nézek ki. Alig eszem, minden nap órákat edzek és alig alszom és ha alszom akkor is rémálmaim vannak. Lemondóan sóhajtottam majd Tara után indultam aki már az ajtó előtt várt. Mark és anya éppen a malactól búcsúztak el akinek még mindig nincs neve és ma el is kell hagynia a házat. Szomorú voltam. Annyira hozzám nőtt már furcsa lesz, hogy reggel senki sem röfög a fülembe és nem kell rá állandóan figyelni. Bele raktam a fonott kosárba lecsuktam a fedelét és az összes cuccával együtt a kocsihoz indultunk. Háromnegyed óra múlva megérkeztünk a fiúk háza elé. A szívem vad vágtába kezdett. Még mindig féltem Niall elé állni és nem tudtam hogy viszonyulhatnék hozzá. Miután kiszálltunk a kocsiból jó szokásához híven Louis kivágta az ajtót és felém szakadva a nyakamba ugrott.
-Ideje volt már, hogy ide érjetek. Niall is mindjárt itthon lesz - hadarta az izgatottságtól remegő hangon.
Betessékelt minket a házba és meglepetésemre már tényleg mindenki megérkezett. Ott volt Ed Sheeran, Conor Maynard, Emma és Alex Watson és természetesen az összes fiú kivéve Niall-t és Liam-et. Mindenkinek bemutatkoztunk és beszélgetni kezdtünk. Ed-del különösen jóba lettem és sokat beszélgettünk meg nevettünk. Elmesélte, hogy mindig nézi a versenyeimet és állandóan szurkol és azt is hozzá tette, hogy különösen örült mikor látott az olimpia záró ünnepségén csak sajnálta, hogy nem tudtunk beszélni. Beszélgetésünket Louis sipítozása szakította félbe.
-Itt vannak! Mindenki bújjon el! - kiabálta a fejét fogva és körbe-körbe futkozott.
Mindenki elbújt valahol aztán hallottuk a zár kattanását és felugrottunk.
-MEGLEPETÉS! - kiabáltuk egyszerre mire Niall sikítva felugrott és elbújt Liam mögé belőlünk pedig kitört a röhögés.
Sorba mindenki felköszöntötte Őket és kaptak egy csomó ajándékot aztán ránéztem Louis-ra aki bólintott és Niall felé indultam.
-Boldog Születésnapot! - mondtam és a szájára tapasztottam a számat.
Ő a derekam köré fonta karjait és erősen magához húzott. A szívem egyre gyorsabban kezdett verni, kirázott a hideg és lángolt az arcom. A többiek "húúúztak" meg tapsoltak mikor befejeztük a csókot.
-Köszönöm - nézett rám és szájára egy óriási mosoly húzódott, de a szemében mégis mást láttam. Kétségbe esést, zavarodottságot és ami a legjobban fájt, hogy azt éreztem eltávolodott tőlem. Szemében már nem az a melegség fogadott mint mindig hanem távolság tartás. Akkor jöttem rá, hogy nem viselném el ha elveszíteném. Bele pusztulnék. Hiányzott pedig ott állt előttem. Egy szakadék tátongott köztünk és én féltem, hogy elveszíthetem Őt. Örökre.
Eltolt magától én pedig kapcsoltam. Bementem a nappaliba és felemeltem a kosarat majd Niall-nek adtam. Szemei csillogtak az izgatottságtól és mikor felemelte fedelét örömében sikítani kezdett mint egy hároméves kislány.
-Ez tényleg az enyém? - kérdezte miközben a kezébe vette a malacot.
Mosolyogva bólintottam Ő pedig megint sikítani kezdett a malac pedig a kezében röfögött. az este további részében nem próbáltam közeledni Niall felé és Ő sem erőltette meg magát. Éppen az egyik sarokban ültem egyedül és a dobozos kólát forgattam a kezemben mikor Liam halál sápadt arccal belépett a szobába.
-Mondanom kell valamit - szólalt meg és hangja a síráshoz közeli stádiumban volt.

14. Széthull minden.

Sziasztok!

Hát eljött a mai nap is és itt van az új rész. Nincs sok hozzá fűzni valóm csak annyit kérnék, hogy kommenteljetek és véleményezzetek, mert sokat jelentene. Előre is köszönöm.:)

Lots of Love, C.

Újra annak a hét éves kislánynak éreztem magam aki táncol a nappaliban. Hol van ez most? Mindketten a karrierünk miatt élünk nem a családunk miatt. Akármennyire is haragszom rá hiányzik szükségem van rá és mégsem tudom neki elmondani, mert félek. Félek attól, hogy Ő már nem szeret, hogy nem vagyok neki elég jó. A düh minden más érzésnél erősebb most bennem és azt akartam, hogy ezt Ő is tudja. Akartam, hogy tudja, hogy haragszom rá és, hogy nem fogok neki megbocsájtani csak azért, mert idejött.

-Látni akartalak és megismerni a barátaidat - mondta komoly hangon és az arcáról nem lehetett leolvasni semmit.

Még egy hasonlóság. Ugyan olyan vagyok mint Ő. Sokszor szembesült már vele, de most valahogy mégis jobban szíven ütött. Nem akarok olyan lenni mint Ő. 

-Azt hitted, ha ide jössz akkor ezzel mindent megoldasz? - tettem fel egy újabb kérdést szemrehányóan.

Valami átsuhant az arcán, de olyan gyorsan eltűnt, hogy semmit sem tudtam leolvasni róla.

-Nem, de akkor is szerettem volna itt lenni, hogy lássalak - válaszolta egyszerűen és sarkon fordulva elindult a kijárat fel.

Megbántottam volna? Utána akartam menni átölelni és érezni azt a fűszeres illatot amit oly sok éve szívtam magamba utoljára. Vívódtam és ismét megsajnáltam. 

-Apa! - kiáltottam utána és biztos léptekkel elindultam felé.

Képtelen voltam ismét jég hercegnőt játszani. Szükségem volt rá mindennél jobban. 

Mikor utol értem Ő háttal állt nekem.

-Hiszed vagy sem nekem Ti jelentitek a legtöbbet az életben. Belőletek merítek erőt a munkámhoz. Legszívesebben csak veletek lennék, de nem tehetem úgy ahogy Te sem - fordult velem szembe.

Én nem tudtam mit mondani csak közelebb léptem hozzá és megöleltem. Védelmező karjaiban éreztem magam igazán biztonságban. Akármennyire eltávolodtunk az évek során Ő mégis csak az édesapám és szeretem Őt akár mennyire próbálom ezt tagadni. Egy vékonyka kötélen egyensúlyoztam, hogy megbocsássak neki, de nem ment. Talán még nem készültem fel rá, de egyszer tudom, hogy megfogok tudni bocsájtani. Minden harag eltűnt belőlem. Egy kis időre mindenképpen. A torkomban egy óriási méretű gombóc keletkezett és a könnyek égették a szememet. Zokogni akartam, kiadni magamból minden bánatomat és elmondani, hogy oly sokszor megbántott én mégis szeretem. Tiszta szívemből szeretem. A gombóc egyre csak nagyobbodott a torkomba s én már alig tudtam elnyomni magamban a kitörni készülő sírást. Feszített, szét akartak szakítani a bennem felgyülemlett érzések, de én csak álltam és öleltem Őt. Azt tettem amit nagyon sokáig képtelen voltam megtenni.
Már percek óta így álltunk mikor úgy éreztem, hogy csillapodnak bennem az érzések és képes vagyok a szemébe nézni. Eltoltam magamtól.
-Én is szeretném ha megismernéd Őket - suttogtam rekedtes, erőtlen hangon, de még nem néztem rá.
Apa megfogta a kezemet és elindult Tara-ék felé. Minden egyes lépésem megfontolt volt és azon erőlködtem, hogy tudjak ugyan úgy viselkedni ahogyan mindig is. Felvettem az áll arcomat az érzéseimet  pedig elzártam egy kis ládába a lelkem legmélyebb részébe ahol nem találhatja meg senki. Még Niall sem.
Mikor odaértünk hozzájuk egy hamis mosolyt produkáltam ami senkinek sem volt feltűnő.
-Szeretném nektek bemutatni az édesapámat - néztem végig mindhármukon.
Csak meglepődöttséget és izgalmat véltem felfedezni a tekintetükben.
-Alexander Leonard Evens vagyok - mutatkozott be apa és kezet fogott velük.
Míg Ők apámat kérdezték ki a filmrendezés minden kisebb mozzanatáról és hogy kikkel dolgozott már együtt én addig feltűnés mentesen megléptem a mosdóba. Csak egy gondolat kavargott a fejemben ami ismét kiszakította belőlem a ládába elhelyezett érzelmeket. Idejött, de miért?

* * *  

Szombat este van és én a fekete terep járóban ülök egyedül várva Peet-re aki elmegy. A mai napunkat csak egymásnak szenteltük. Volt, hogy nevettük, volt, hogy sírtunk. Próbáltuk az utolsó együtt töltött napunk minden pillanatát kiélvezni és nem gondolni arra, hogy este búcsúznunk kell, de végül eljött ez a pillanat is. A szemeim a sírástól vörösek és égnek. Bár nem szerettem volna, hogy ennyire gyengének lásson azért valljuk be, hogy én is ember vagyok és vannak érzéseim amiket néha lehetetlen visszatartani. Tara és Niall tegnap este visszautaztak Londonba, mert arra a napra szólt a repülő jegyük. Eltudták volna intézni, hogy maradhassanak velem hiszen magán géppel utazom vissza, de Tara rábeszélte Niallt, hogy hagyjanak minket egyedül legalább erre az egy napra. Nem mondom, hogy Niall kifejezetten örült volna az ötletnek, de meg kell értenie, hogy nekem Peet is nagyon fontos. Tara-val beszéltem még mielőtt elmentek és azt mondta, hogy megint összevesztek Harry-vel valamiért, de nem különösebben szeretett volna róla beszélni így békén hagytam. Gondoltam majd beszél róla ha szeretne. Apa pedig még csütörtökön a bál napján hazautazott és most elméletileg egy hónapig otthon is marad; hát majd meglátjuk.
Peet beült mellém a kocsiba, de én képtelen voltam rá nézni. Tudtam, ha megteszem ismét sírni fogok és nem akartam, hogy lássa ilyen hatással van rám a távozása. Végtére is csak egy hónapról van szó. Kezeit az enyémekre tette és erősen megszorította. A hideg végig futott a hátamon az érintésétől ami olyan gyengéd volt és szeretet teljes.
-Hamarosan újra találkozunk - mondta halk szomorú hangon.
Én csak bólintottam és kinéztem a sötétített ablakon. Az idő kezdett már hűvösebbre fordulni és a fák kezdték lehullatni színes koronájukat. Ezt látva a szívem ismét összeszorult.
A terep járó elindult és vele együtt a szívem is gyors vágtára kezdett, tudtam, hogy minden másodperccel fogy az együtt töltött időnk. Egy kósza könnycsepp legördült az arcomon amit Peet letörölt és még jobban szorította a kezemet. Aztán tíz perccel később már a repülőtér várakozó terme felé sétáltunk. A fájdalom még erősebb lett és én már alig tartottam magam. A folyosó előtt megálltunk és én Peet-re néztem.
-Tener cuidado - sóhajtottam a fájdalmas szavakat és a szemeim készültek megtelni könnyekkel.
Peet magához vont és szorosan átölelt.
-Te extraño -suttogta a fülembe én pedig fájdalmasan felzokogtam.
Eltolt magától egy csókot nyomott a homlokomra és elment. Földre rogyva zokogtam és már csak a mérhetetlen fájdalmat éreztem. A szívem megtelt keserűséggel és azzal, hogy így itt hagyott egy darabot is kiszakított belőlem, de nem tudtam rá haragudni. Pár pillanattal később Joe emelt fel a földről és magához ölelve elindult. Felvitt a lépcsőn a gép utas terébe és lerakott a kanapéra majd átölelt és úgy próbált megnyugtatni, de erre még jobban sírni kezdtem. Reszkettem és az üresség átjárta a testemet. Joe a hajamat és a hátamat simogatta, de csak nem akart szűnni a zokogás. Miután felszálltunk Joe eltűnt én pedig lecsuktam a szemem és félálomba merültem. Újra megjelent előttem a tengerpart éreztem a testemen a meleg szellő érintését és Joey kezét ahogyan az enyémbe kapaszkodik úgy ahogy még talán soha azelőtt...

* * *

Reggel az ágyamban ébredtem. Fáradtan, feldagadt szemekkel és egy röfögő malaccal a padlón. Mikor újra a tegnap estére gondoltam könnyek szöktek a szemembe és én utat adtam nekik. Hangtalanul ültem az ágyam szélén és a sós könnyek patakokban folytak le az arcomon. Felkeltem és a lépcső felé indultam el, hogy felmenjek a gardróbba és szerezzek valami tisztességes ruhát. A malac a sarkamban volt és próbált feljönni utánam a lépcsőn ami nem igazán jött össze neki. Egy halvány mosoly suhant át az arcomon ahogy szenvedett szegény. Visszafordultam és felvettem amit egy halk röfögéssel díjazott. A szekrényemből kihalásztam egy világoskék farmer nadrágot, egy fehér ujjatlant és egy szürke-fehér csíkos nagy pulcsit. A könnyeim már elapadtak így lementem az emeletről ahol az egész családom vidáman nevetgélt a konyhában.
-Jó reggelt herceg nő - hallottam meg apa hangját mire akaratlanul is, de egy őszinte mosoly húzódott az arcomra.
-Engem miért nem hívsz herceg nőnek? - kiáltott fel Mark sértődötten, mire mind a hárman nevetni kezdtünk.
-Azért kisfiam, mert Te fiú vagy - nevetett apa.
Szerettem mikor együtt voltunk. Nagyon régen volt már ilyen talán két éve, hogy együtt reggeliztünk és így nevettünk. Kihúztam az egyik széket az étkező asztalnál és ráültem. Két percen belül anya egy adag palacsintát rakott elém ami áfonya lekvárral volt megkenve.
-Köszönöm - mosolyogtam rá Ő pedig viszonozta azt.
Miután végeztünk a reggelivel mindenki a nappaliba vonult és ott meséltünk egymásnak. kis idő múlva megcsörrent a telefonom amin Niall képe volt látható. Elmosolyodtam arrébb vonultam és felvettem.
-Igen? - szóltam bele és próbáltam hangomat boldog köntösbe öltöztetni.
- Mit csinálsz ma? -kérdezte boldogan, köszönés nélkül.
-Azt terveztem, hogy veled leszek - mosolyodtam el.
-Akkor egy óra múlva nálatok vagyok - mondta izgatottan majd lerakta a telefont.
 Már egy ideje csak néztem ki szótlanul a fejemből malaccal az ölemben mikor Mark mellém ült és a vállamra tette a kezét.
-Zongorázol nekünk? - nézett rám komolyan, hangja elcsuklott majd könnyek jelentek meg a szemében.
Újra ismerős érzések suhantak át rajtam és maró fájdalmat éreztem a szívemben. Utoljára három éve zongoráztam nekik mikor ugyan így ültünk itt és boldogan nevettünk. Kiskoromban apa tanított meg játszani mondván, hogy tudjon a gyerek hangszeren játszani. Miután elment és véglegesen megromlott a kapcsolatunk megfogadtam, hogy soha többé nem fogok zongorázni, de nem tehettem meg Markkal, hogy elutasítom. Legördült az első könnycsepp az arcán és ezt látva egyből felegyenesedtem, majd letöröltem az arcáról és a malacot arrébb rakva átöleltem. Hallottam ahogy szipog és éreztem ahogy a teste remeg a kezeim között. Eltoltam magamtól majd a szemeibe néztem.
-Ha eltünteted a malacot akkor játszok neked valamit - mondtam halkan csak, hogy a kedvére tehessek.
-Miért kell a malacnak menni? - kérdezte nagy szemekkel és már nem sírt.
-Mert Niall hamarosan ideér - mosolyogtam aztán felálltam és Ő követett.
A kis állatot kivittük a télikertbe, mert anyáék ott állították fel neki a kerítést, majd visszaindultunk a nappaliba. Anya arcán félelmet láttam apa pedig megint hűvös üzem módba kapcsolt és nem lehetett semmit sem leolvasni az arcáról. Mark a kezemet fogta és az óriási méretű fekete zongora felé indult én pedig akaratlanul is engedtem neki. Sose tudtam nemet mondani az öcsémnek, hogy miért azt magam sem tudom. Elengedte a kezemet, kihúzta a zongora széket és felhajtotta a fedelét majd elment. Ott hagyott vele én pedig félelemmel pillantottam a fekete-fehér billentyűk felé. A testem nem akart engedelmeskedni összeszorított fogakkal, mereven álltam a zongora előtt. Magam elé idéztem Niall képét, de a testem egy tehetetlen hús darab maradt. Már percek óta álltam a zongora előtt, de nem történt semmi. Újabb kín keserves percek teltek el majd valami megmozdult bennem és én leültem a székre. Kezemet lassan felemeltem, a fülem mögé tűrtem a hajamat, majd a zongora billentyűire raktam és a lábamat a pedálra tettem ami nyikorgott ahogy kipróbáltam Őket. Ismerős érzések törtek rám. A zene iránti vágy szétáradt a testemben és arra vágytam, hogy újra játszhassak. Ujjaim megkeresték a kezdő hangot majd leütöttem az első billentyűt és a zongora megszólalt kellemes lágy hangján. Lassan játszottam az akkordokat aztán a darab egyre gyorsult és az ujjaim csak siklottak a billentyűkön. Nem éreztem semmit csak hallgattam a saját játékomat. Felemelő érzés volt újra és újra leütni Őket és nem gondolni semmire. A szememet elhomályosították a könnyek én pedig lecsuktam a szemhéjaimat, de azok szüntelen folytak még így is. Aztán mikor a darab végére értem és az utolsó billentyűt is leütöttem kezeim az ölembe estek én pedig halk zokogásba kezdtem. Újabb percek teltek el, de hála megértő családomnak senki sem sietett a segítségemre. Nem szerettem ha vigasztalnak. Még egyszer utoljára  tegnapra gondoltam aztán elhessegettem a gondolatot és kinyitottam a szemem. Legnagyobb meglepetésemre nem csak a család tagjaim voltak a szobában hanem Niall is. Színtiszta meglepődöttsége láttam az arcán semmi mást. Lecsuktam a zongora fedelét felálltam és a széket is visszatoltam a helyére majd feléjük indultam.
-Ez gyönyörű volt - szólalt meg elsőként Mark szipogva.
Anya csak könnyes szemmel bólogatott apa pedig üveges tekintettel meredt maga elé Niall pedig inkább lehajtotta a fejét. Nem tudtam mi járhat a fejében.
-Azt hiszem én most elmegyek. Este találkozunk - szólaltam meg rekedtes hangon majd átöleltem Markot anyának pedig nyomtam egy puszit a homlokára és kiléptem a nappaliból.
Egy őszinte mosoly terült el az arcomon beléptem a konyhába és kivettem a hűtőből egy üveg ásvány vizet. A zongorázás megszabadított a kimondatlan gondolataimtól és megkönnyebbültem. Jelen pillanatban madarat lehetett volna velem fogadni annyira boldog voltam, hogy megszabadultam a gondjaimtól. Mikor Niall is utánam jött a konyhába átöleltem és egy csókot nyomtam a szájára, de nem láttam rajt mást csak szomorúságot. Megfogtam a kezét és kivonszoltam a ház elé majd beszálltunk a kocsiba és felé fordultam.
-Mi a baj? - kérdeztem kétségbeesetten.
-Ezekről a dolgaidról miért nem beszélsz nekem sosem? Miért érzem az hogy szét robbanok a szomorúságtól miután meghallgattam ahogy zongorázol? - tette fel a kérdéseit én pedig csak pupilláztam.
Megkönnyebbültem, hogy csak ez a problémája.
-Azért nem mondtam, hogy tudok zongorázni, mert három éve nem játszottam és nem tartottam fontosnak - válaszoltam egyszerűen a kérdésére.
-Az lehetetlen - nyögte tátott szájjal.

* * * 

Miután lenyugodtak a kedélyek Niall háza táján és visszaértünk a One Direction házba kiderült, hogy csak a miénk a ház. Először megnéztünk valami idióta filmet közbe popcornt ettünk és mikor Niall sírt a film végén én kiröhögtem. Erre kihívott egy Xbox párbajra. Fogadtunk, hogy a vesztes sütit fog sütni. Mondjuk ez nekem nem probléma viszont Niallnek annál inkább. Fifá-ban az öcsémnek köszönhető rutinnal megvertem aztán mikor visszavágóért követelőzött újra kikapott. Ezután pedig örömmel szemléltem ahogyan próbálkozik a süti sütéssel. Igaz mikor cukor helyett sót akart bele rakni akkor hihetetlenül kiröhögtem és miután korrigálta a hibát azzal próbálkozott, hogy az arcomra kenje a csokis masszát. Mikor megszólalt a telefonom és kihalásztam a zsebemből Ő kihasználta, hogy nem rá figyelek és nem kevés mennyiségű masszát kent az arcomra.

-Ez nem ért! - kiáltottam fel mire Ő jóízűen felnevetett.

Ránéztem a kijelzőre amin Tara képe volt látható. Felvettem a telefont és a fülemhez emeltem.

-Szia Tara - szóltam bele vidáman.

-Sel bajban vagyok - hallottam meg rémült hangját.

Megijedtem és féltettem Őt . A kétségbeesés átjárta a testemet.

-Elestem korival és két óriási seb van a térdemen és egy a karomon amikből ömlik a vér - mondta és most már sírt.

Elöntött az idegesség. 

-Hol vagy? - kérdeztem szárazon.

-Nem messze a házatoktól. Mit csináljak? - tette fel szipogva a kérdést.

-Maradj ott! - utasítottam mérgesen és leraktam a telefont.

-Niall kérlek add a kocsi kulcsodat - szóltam oda neki miközben a cipőmet rángattam magamra.

-Minek? - kérdezte eléggé furcsán.

-Majd ha visszaértem meglátod - mondtam Ő pedig a kezembe dobta a kulcsot ahogy felegyenesedtem.

Nyomtam egy csókot a szájára majd kiléptem az ajtón és becsaptam azt. Dühös voltam. Mit hitt Tara, hogy egyszer korcsolyázott és képes elmenni ilyen utakon akár hova? Legalább szólt volna. Megérteném ha nem gyors korcsolyázó barátnője lenne és úgy menne el akár hova egyedül. De könyörgöm. Itt vagyok és tudok segíteni. Beültem a kocsiba beindítottam a motort és a megengedett sebességnél sokkal gyorsabban hajtottam a kocsit, hogy még időben odaérjek. Kitudja mit csinált magával. Közben elővettem a telefonom tárcsáztam Andy számát és kihangosítva a mellettem lévő ülésre dobtam.

-Igen? - szólt bele fáradt hangon.

-Készíts ki abból a seb tapaszból amit Nate küldött szükségem lesz rá - mondtam köszönés nélkül.

-Mit csináltál? - lepődött meg.

-Én semmit viszont Tara azt hiszi, mert egyszer volt korcsolya a lábán Ő már jól tud korizni és elment egyedül - mondtam idegesen.

-Mennyire komoly? - kérdezte ciccegve.

-Nem tudom, most megyek érte. Vissza felé beugrok érte addig készíts ki valamennyit kérlek - mondtam aztán a telefon után nyúltam és kinyomtam azt.

Mikor a házunk utcájába értem megláttam Tarat amint az útszélén egy vér tócsában ül és sír. Lefékeztem mellette kiszálltam és látva, hogy a sebei inkább felületiek megnyugodtam. Mellé guggoltam a korit levettem a lábáról és beültettem a kocsiba. Egy szót sem szóltam hozzá, még mindig mérges voltam rá ezért a dologért. Andy-ék felé vettem az irányt közben Tara folyamatosan kérdezgetett, hogy "Most mi lesz?" , "Hova megyünk?", "Miért vagy Niall kocsijával?" és a hasonló kaliberű kérdéseket hallgattam, de nem  válaszoltam rájuk. Lefékeztem Andy-ék háza előtt aki egy trikóban és egy melegítőben állt kinn a kezében egy nagy tekercs fehér szalaggal.

-Minden rendben? - kérdezte.

-Megoldom - zsörtölődtem aztán kivettem a kezéből a szalagokat majd megfordultam és a kocsi felé vettem az irányt. - Köszönöm - fordultam vissza és megemelve a kezemet intettem neki.

Andy bólintott én pedig visszaültem a kocsiba és becsaptam az ajtót. Beindítottam a motort és visszaindultam  a One Direction ház felé. Már majdnem ott voltunk mikor megszólalt a telefonom. Felvettem és a fülemhez emeltem.
-Ugye tudod, hogy valami alkoholos folyadékkal kell lefertőtleníteni? - kérdezte Andy.
-Gondoltam már rá - morogtam és ócsároltam magam, hogy nem gondoltam rá előbb is. - Mindegy megoldom, ha végeztem hívlak - mondtam aztán leraktam a telefont.
A ház előtt leállítottam a kocsit Tara-t kisegítettem aztán bementünk a házba.
-Niall - kiabáltam el magam.

*.Niall szemszöge.*

A konyhában álltam és a sütit néztem meg, mert lassan készen kellett lennie mikor kinyílt az ajtó és Sel a nevemet kiabálta.

-Igen? - dugtam ki a konyhából a fejemet, de mikor megláttam Tarat a szemeim elkerekedtek és számat óriásira tátva megtántorodtam. Azt hittem ott helyben elájulok. Mindkét térdéből folyt a vér és a padlóra csöpögött aztán láttam, hogy alkarjáról is folyik és azt is megnéztem. Tele volt sebekkel. Mi a jó istent csinálhatott?
-Na jó, figyelj rám. Hozz le az emeletről törölközőket és vedd elő az elsősegély dobozt ami fenn van az előszobaszekrény legfelső polcán - néztem rá komolyan Sel én pedig bólintottam.
Felmentem az emeletre és elővettem húsz darab puha törölközőt aztán lementem és bevittem a nappaliba majd Sel utasítására letakartam a kanapét. Kimentem az elsősegély dobozért és azt is leraktam mellé. Láttam, hogy már a sebek alá kötött egy-egy törölközőt, hogy ne a padló legyen véres. Tara előtt térdelt és  méregette a sebeit majd egy kis idő után megszólalt.
-Két lehetőség van - Tara felé intézte szavait aki még mindig könnyezett.- Vagy lefertőtlenítem alkohollal és rárakom a seb tapaszt vagy csak lefertőtlenítem valamivel és nem kötjük be, de így körülbelül három-négy hét alatt fog meggyógyulni - vázolta a helyzetet.
Tara fájdalmas arccal nézett rá.
-Mennyire fog fájni ha alkohollal lefertőtleníted? - kérdezte.
-Eléggé, de ki lehet bírni - mondta komolyan, Tara pedig bólintott.
Kinyitotta a mellette lévő elsősegély dobozt és kihalászott belőle egy kis ollót és három vagy négy tekercs gézt.
-Niall van itt valami magas alkohol tartalmú ital? - néztem rám rezzenéstelen arccal.
-Hát elvileg maradt valami a múltkori buliból - mondtam remegő hangon és elindultam ki a konyhába a szekrény felé. Volt még vodka, whiskey és absinte. Elővettem a nyolcvan százalékos alkoholt és visszacsuktam a szekrényt. Gyorsan kivettem a sütit a sütőből és visszamentem a lányokhoz. Sel éppen egy újabb törölközőt kötött Tara lábára, mert ez előző teljesen elázott. Leraktam mellé a fél üveg abisnte-ot és figyeltem a barátnőmet aki a jelek szerint nagyon jártas volt ebbe a témában. Mikor meglátta az üveget fintorogni kezdett. Nagyon úgy néz ki, hogy Taranak az elkövetkezendő fél óra nem élete legszebb időszaka lesz. Lefertőtlenítette az ollót és a kezét is aztán levágott egy nagy kiálló bőrdarabot Tara bal térdéről, mire Ő felszisszent és egy újabb adag könny szökött ki a szeméből. A térdéből pedig újult erővel kezdett folyni a vér ahogy megszabadult a bőrdarabtól Sel pedig még egy törölközőt szorított rá.
-Niall kérlek hozz egy tál meleg vizet - mondta rám se nézve én pedig mentem és teljesítettem az összes kérését. egy nagyobb fehér edénybe engedtem meleg vizet és bevittem neki. Elvett még egy törölközőt és elkezdte letisztítani a sebet.A tálban lévő víz pillanatokon belül vöröses árnyalatot kapott aztán belerakta a töröközőt és ott is hagyta. Csodálattal figyeltem ahogy minden megfontolva és precízen pakolászott és közben figyelt arra is, hogy ne uralkodjon el a szobán a káosz. Ahogy tovább figyeltem észre vettem még egy dolgot. Minden mozdulata megfontolt volt és arra ügyel, hogy Tara-nak a legkevesebb fájdalmat okozza ami még így is nehezen sikerült neki.
Pár pillanattal később megfogott egy vastag géz darabot és az egészet leborította Absinte-al aminek így zöldes árnyalata lett. Tarat lefektette nekem pedig azt a feladatot adta, hogy fogjam meg a kezét és el ne engedjem. Erősen lefogta a lány bal lábát és rányomta az alkohollal átitatott géz darabot. Tara teli torokból felsikított, megmarkolta a kezemet és a másik lábával elkezdett kapálózni, de azon felszakadt az a kis megszáradt vérréteg is és újra folyni kezdett belőle a vér. Kirázott a hideg a látványtól és  ahogy hallottam szenvedni.
-Tara kérlek próbáld meg nem rángatni a lábad - szólalt meg Sel lágy megnyugtató hangon a rángatózás pedig pár pillanattal később alább hagyott.
A gézt levette a sebről és még egyszer óvatosan áttörölgette vele az egész sebet. Néha meg-meg rándult mellette a lány lába, de próbálta visszafogni magát. A jobb lába alá rakott egy újabb törölközőt majd levágott egy méretes darabot a fehér seb tapaszból és Tara bal lábára ragasztotta amit az imént fertőtlenített le. Miután ugyan ezt megcsinálta a másik térdével is engem már a hányinger kerülgetett a sok mellettünk tornyosuló véres törölközőtől. Tara arca holt sápadt volt a fájdalom miatt ezért Sel adott neki valami erős fájdalom csillapítót és mint később kiderült altatót is, mert tíz percen belül már folyt a nyála a bőrkanapéra.
-Ezt miért kellett? - kérdeztem felháborodottan.
-Mert nem bírta volna már ki ha a kezét is úgy fertőtlenítem le, hogy ébren van. Elájult volna - nézett rám fáradtan.
 A könyökéig vér húzódott és az arcán is volt néhány folt a haja csomókban ragadt a homlokára és az állára, de még így meggyötörten is gyönyörű volt. Aztán sóhajtott és neki látott Tara alkarjának is. Ahogy rárakta az alkoholos gézt a kezére a fogaimat összeszorítottam, de a várt sikítás nem érkezett meg síri csend volt a nappaliba Sel pedig gondosan törölgette tovább a seb felületét. Aztán mikor végzett levágott egy újabb darab seb tapaszt és Tara élettelen kezére ragasztotta. Fáslit tekert a sebtapaszokra ezután pedig lerogyott a földre és csak pihegett. Látszott rajta mennyire megviselte, hogy látta a barátnőjét szenvedni, Odamentem hozzá letérdeltem mellé és magamhoz szorítottam. Kellemes édes virág illata most keveredett a vasas vér szagával, de még így is ellenállhatatlan volt. Eltoltam magamtól és mélyen a szemébe néztem ami a fáradtságtól és a vágytől egy jóval sötétebb árnyalatot vett fel mint amilyen általába szokott lenni a szemei szinte már feketék volt és gyönyörűen csillogtak; egy rövid csókot nyomtam a szájára amit egy halvány mosollyal díjazott majd felállt.
-Kérlek segíts felvinni Tarat valamelyik vendég szobába had pihenjen nyugodtan - sóhajtott én pedig készséggel segítettem neki. Miután a lányt betettük az ágyba és betakartuk lementünk, hogy eltakarítsuk a felfordulást a nappaliban, de mikor leértünk Liam kétségbeesett pillantásával találtuk magunkat szemben.
-Itt mi a jó isten történt? - kérdezte idegesen és tekintete kettőnk között ugrált.
-Tara elment korizni és elesett - foglalta össze Sel a dolgokat eléggé tömören.
-Mennyire komoly? - kérdezte halkan és a szemében aggodalmat véltem felfedezni.
-Csak felületi sérülések nem lesz semmi baja - válaszolt a barátnőm eléggé diplomatikusan.
Liam is csatlakozott, próbáltunk mindent eltüntetni és minden vért feltörölni ami szinte az egész lakásban fellelhető volt. Miután ezzel végeztünk Sel felhívta Andy-t és elmondta neki, hogy mi van Tara-val. Ezután leültünk a nappaliba és pihenni próbáltunk. Sel az ölembe hajtotta a fejét és hamarosan el is aludt. Egyenletesen emelkedett és süllyedt a mellkasa. Annyira gyönyörű és békés volt. A bálra gondoltam mikor az édesapja Lena-nak szólította. Még csak most jöttem rá, hogy ez a név sokkal jobban illik rá mint ahogy mi szoktuk szólítani. A retinámba égett az a kép amikor édesapja megszólította. Láttam az arcán, hogy meglepődik és a szemében remény csillan. A szeme színe akkor is inkább volt fekete mint sötét barna. Még mindig nem jöttem rá, hogy mi fogott meg benne ennyire. Sosem igazodom ki rajta, az érzéseit képtelen kimutatni, de én megakarom fejteni, hogy mikor mire gondol. Szeretném látni sebezhetőnek, boldognak, dühösnek és szeretnék rajta minden kis változást újra és újra látni rajta, de mégsem megy. Nem látok rajt semmit és ezzel megbolondít.
Gondolataimból Liam szakított ki mikor óvatosan lehuppant mellénk a kanapéra.
-Szereted. Igaz? - kérdezte és arcán és fél oldalas mosoly jelent meg.
-Túlságosain is - válaszoltam némi csalódottsággal a hangomban.
-Mi a baj? - nézett rám és tekintetében ismét aggodalom csillant.
-Félek, hogy elveszítem, hogy nem lesz elég időm ki ismerni, hogy itt hagy, mert nem találja meg bennem azt amit Ő keres - válaszoltam fojtott hangon.
-Nem fog elhagyni. Ő is szeret téged Niall. Kiismerni soha sem fogod vagy csak nagyon nehezen. Selnek sosem lehet megjósolni a következő lépését sosem mutatja ki az érzéseit és ezzel nem csak téged kerget őrültbe hanem mindenki mást is a környezetébe. Neki ez az erőssége. Őt így nevelték ezen sosem fog tudni változtatni - válaszolta együtt érzően mire én keserűen felnevettem.
- Honnan tudod, hogy nem fog elhagyni? - kérdeztem némi éllel a hangomban,
-Mert úgy néz rád ahogy senki másra nem tud - válaszolta majd felállt ott hagyott a gondolataimmal és a kétségeimmel.
Félórával később arra kaptam fel a fejem, hogy valaki beront az ajtón majd becsapja maga után. Sel is megijedt és hirtelen felült az ölembe. Szemei alatt sötét karikák húzódtak és sütött róla a fáradtság. Az első gondolatom az volt, hogy valami nincs rendben vele, de betudtam annak, hogy elment Peet és csak ezért van rosszul.
-Ez mi volt? - nézett rám eléggé furcsán.
Csak megráztam a fejem ezzel jelezve, hogy fogalmam sincs felálltam, hogy kimenjek megnézni mi történt, de nem találtam semmit  konyhába. Gondoltam valaki haza ért és felment a szobájába, de mikor láttam, hogy Harry jön be a konyhába idegbeteg fejjel akkor kicsit megijedtem. Inkább visszamentem a szobába és csatlakoztam Selhez aki a távirányítót nyomkodta valami értelmes műsor után kutatva. Mikor észrevett a kezembe nyomta a távirányítót és kiment a konyhába. Pár perccel később már kíváncsi voltam, hogy hol van így kinéztem a konyhából. Harry éppen az egyik széket készült földhöz vágni Sel pedig a kezében egy dobozos kólával indult vissza hozzám mikor a fiú levágta elé a széket. Neki szeme se rebbent úgy sétált el mellette.
-Te egy potenciális elmebeteg vagy - mondta rezzenéstelen hangon majd belépett a szobába.
-Nem neked fekszik fenn a barátnőd a vendégszobába agyonverve olyan rossz állapotban, hogy felkelni sem tud - üvöltött Harry.
Sel megfordult és a szemébe nézett.
-Talán gondolkodhatnál mielőtt cselekszel és nem lennének ilyen problémáid. A barátnődnek nem lesz semmi baja, de ha kételkedsz bennem akkor nyugodtan beviheted a kórházba, de ne csodálkozz, ha röhögve haza küldenek miután elláttam és már nem tudnának vele semmit csinálni - válaszolta nyugodtan, de némi gúny kihallatszott belőle még így is.
Harry eléggé meglepődött azon, hogy Sel így is tud beszélni, de elég gyorsan eltűnt minden érzelem az arcáról és vérig sértve felment a szobájába.
-Szerintem most sírni fog - néztem rá értetlenül.
-Megérdemli - válaszolta szárazon.
Nem tudtam miért beszélt így Harry-vel, de most valahogy nem is volt erőm kideríteni. Csak vele akartam lenni ölelni úgy ahogy remélhetőleg senki sem fogja ezentúl rajtam kívül, szenvedélyesen megcsókolni és a gesztenyebarna hajába túrni. Hiányzott az érintése. Ahogy elsétált előttem még egy olyan dolgot vettem észre amit ezelőtt még sosem. Még így fáradtan is annyira kecses és könnyed volt a járása. Ismét egy őrjítő dolog vele kapcsolatban. Lassan már úgy érzem nem tudom ennél jobban szeretni, de mindig észre veszek benne egy újabb olyan dolgot ami miatt még jobban belé szeretek. Lehuppant mellém a kanapéra én pedig átöleltem és óvatosan megcsókoltam.

* * *

*.Selena szemszöge.*

Az ébresztő órám kegytelen csörgésére pattant ki a szemem. Csütörtök reggel van én pedig indulhatok edzésre. Eljött az az időszak aminek nem nagyon akartam elébe nézni, de mindennek eljön az ideje úgy ahogy ennek is eljött. Fáradtan kászálódtam ki az ágyamból és egyből a fürdőbe indultam rendbe szedni magamat. Mikor belenéztem a tükörbe az első dolog amit megláttam a szemem alatt húzódó fekete karikák voltak. Ennek az oka az, hogy minden este újra és újra átélem a Joey-val töltött időm legnagyobb részét és az éjszaka közepén zihálva és izzadtan ébredek.  Szép emlékek én mégis óckodom és félek tőlük. Lassan egy teljes hét telt el mióta haza jöttünk Bécsből engem pedig folyamatosan ezek az álmok kísértenek. Nem elég, hogy Andy alig hagy pihenőt és folyamatosan hajt edzésen a Niall-el töltött időm is a sokszorosára csökkent. Mivel keveset vagyok a fiúkkal is és Tara-val is ezért csak annyit tudok, hogy kibékültek és  a fiúk most éppen stúdióba vannak. Megnéztem a lábamat és rajtuk tornyosuló vízhólyagokat mustráltam mikor úgy döntöttem, hogy ez már nem állapot. Leültem a fürdőmben lévő székre elővettem a szekrényből egy gyógyszertári alkoholos üveget és magam mellé raktam. A bal lábamat az ölebe húztam és letéptem az egyik vízhólyagot. A szemem elhomályosult a fájdalomtól, de folytattam és megszabadultam az összestől. Mikor végeztem egy vatta darabot átitattam alkohollal majd lemostam a sebeket. Csípett, égett, mart én pedig alig bírtam magammal, de visszafojtottam a belőlem kitörni készülő sikítást. Leragasztottam őket és a tegnap este kikészített ruhám után nyúltam. Felöltöztem majd kiléptem a fürdőből és lementem, elővettem a hűtőből három üveg ásványvizet majd a kocsikulcsomért nyúltam. Kiléptem az ajtón, bezártam magam után és a garázs felé mentem. Beültem a kocsiba, beindítottam a motort és elindultam az iskola felé. ma valamivel könnyebb edzésem lesz mivel Andy volt olyan kedves és vízhólyagjaimra tekintettel csak futó edzést írta elő, de abból kétszer három órát. 

-Jó reggelt! - köszöntött kirobbanó örömmel mikor meglátta, hogy belépek a terembe.
-Viszont! - mondom egy hatalmas ásítás közben és próbáltam nem koncentrálni a vízhólyagok okozta fájdalomra.
Egy órával később a suli udvarának pályáján futottam a köröket már egy ideje.
-Elég lesz! - kiabált át Andy a pálya másik oldalára. - Remélem tudod, hogy ez nagyon nem elég - mondta mérgesen.
Csak bólogattam, mert annyira kimerültem, hogy csak lihegtem.
-Igyál és utána tizenkétszer két száz méteres sprintek lesznek - közölte és ott hagyott.
Csíptek a vízhólyagok helyei a lábamon ahogy bele izzadt a cipőbe a lábam, de most ezzel egyáltalán nem foglalkoztam. Próbáltam a tüdőmet minél több oxigénnel megtölteni és visszaállítani a normális légzésemet.
-Mehet? - hallottam meg Andy hangját a hátam mögül.
Bólintottam aztán odasétáltam a rajthoz és letérdeltem. Belefújt a sípjába én pedig amennyire csak tellett tőlem futottam.
-Nagyobbakat lépj, lökd el magad a talajtól, használd a lábizmaidat az istenért! - üvöltött Andy idegesen.
Mikor átléptem a vonalat az izmaim besavasodtak és remegni kezdtek, kapkodtam a levegőt és folyt a víz a hátamon és a halántékomon.
-Ennyire nem megy? Komolyan ennyire leengedtél? - üvöltötte mögülem.
Csak támaszkodtam a térdemen és kapkodtam a levegőt. Miután a légzésem kezdett visszaállni normálisra és megfordultam csak annyit láttam, hogy Andy egy magas emberrel sétál felém. Nem láttam ki az mert a kontaktlencsémet az öltözőben hagytam így kénytelen voltam hunyorogni, de még így sem pontosan láttam, hogy ki az. Aztán mikor mellém értek és szembesültem vele, hogy képes volt iderángatni a suli futócsapatának kapitányát enyhén meglepődtem.
-Hello Sel! - köszöntött.
-Szia Jimmy - válaszoltam némi gúnnyal a hangomban.
Sosem voltunk jóba. Szerinte csak egy elkényeztetett csitri vagyok akinek mindent a segge alá raktak. Az egyetlen dolog amit tisztelek benne, hogy ez képes volt a szemembe mondani és nem a hátam mögött.
-Jimmy segít neked ma - kezdte Andy. - Vele futod le a maradék két száz métert utána pedig elmegyünk a kondi terembe erősíteni - mondta színtelen hangon.
-Hát ez csodálatos - gondoltam magamban és felkészültem rá, hogy ha eddig nem haltam meg akkor most már anyám hívhatja a temetkezési vállalatot, mert a nap végére nem leszek életben.

Nap végére teljesen leamortizálódva értem haza. Amúgy is fáradt voltam a folyamatos rémálmok miatt, hogy elhagyom Niall-t Joey miatt, de most már testileg is eluralkodott rajtam a fáradtság. Miután megfürödtem csak feküdtem a nappaliba a TV-t kapcsolgattam mikor megszólalt a csengő nagy nehezen felkászálódtam az ágyból és elmentem az előszobába ajtót nyitni. Mikor kinyitottam szinte sokkot kaptam. Hirtelen elöntött az éberség és a kétségbeesettség érzése.